1. Rész

***Andy***

Mint minden nap, ma is elmentem a kávézóba, ahol megvártam Rose-t, míg lejár a műszakja és hazakísérhetem. Nem szeretem azt, ha egyedül járkál sötétedés után. Tudom milyen emberek járkálnak manapság - hisz én is egy vagyok közülük-  és nem adok rá lehetőséget, hogy bármi baja essen. 

Általában mindig ugyan azok az arcok járnak oda, feltűnik, ha egy ismeretlen lép be, főleg, ha az ennyire gyönyörű. Mikor megérkeztem a kis kávézóba, egy ablak felőli boxban üldögélt, elég letört és szomorú volt. Csak kifelé tekintett az ablakon, nem tett mást csak figyelt és lassan iszogatta feltehetőleg már rég kihűlt kávéját.

Olykor, mikor Rose hozta a formáját és hangosabban nevetett vagy beszélt, ránk pillantott, majd újra kémlelni kezdte az utcát. 

Rossz volt látni azt, hogy míg mi el vagyunk, ő egyedül üldögél, arcáról messziről is látszott, hogy sírt. Már majdnem ott tartottam, hogy odamegyek hozzá és megkérdezem mi a baja, tudok-e segíteni de mégsem tettem. Nem akartam, hogy valami pszichopatának nézzen vagy valami ilyesminek. 

Pár óra elteltével felállt és kiment a kávézóból. Szememmel követtem ahogy gyönyörű, hosszú szőke haját elfedi szürke felsőjének kapucnijával és a földet pásztázva halad előre. Néztem, míg el nem tűnt a távolban s már meg is bántam azt, hogy nem mentem oda, nem szólítottam meg. Valahogy tudtam, érzetem, hogy nem gyermeteg hiszti miatt rossz a kedve, itt komolyabb dolog áll a háttérben.

Észre sem vettem, mikor barátnőm érkezett, már csak arra eszméltem fel, hogy kezeit a nyakam köré fonja, s óvatos puszit nyom a számra ügyelve a ragacsos eper illatú szájfényére. 

- Hali Rose - üdvözölte húgomat, aki kis lelkesedéssel viszonozta a csajos köszönést.

- Szia Elenor, mi újság? - Tette fel a nálam tiltólistás kérdést. Rendszerint ha megteszem, barátnőm monológba kezd, kifejti a napját, az érdektelen problémáival olykor a műkörmösről, a szoláriumban töltött perceiről vagy a barátnőitől szerzett pletykákról. Lassan egyre nehezebben tudom elviselni a jelenlétét. Jó mókának tűnt összejönni vele, tudhattam volna, hogy mi lesz a vége. 

Elenor apja a főnököm, ha elhagyom az egyszem lányát, valószínűleg megkeserülöm az is, hogy világra jöttem huszonöt éve. A pénz kell, az életem kedves, így nem tudok mást tenni, mint tűrni és hallgatni a semmit. 

- Andy, szívem, csak benéztem, hogy mizu. Most megyek a körmöshöz, de utána nálad alszok- közölte majd újabb szájfényes puszi után szőke haját hátra dobva, sokcentis sarkain ellibegett.

- Te, hogy bírod elviselni ezt a nőt? Még mindig nem értem. A hideg kiráz, amint meglátom, te pedig vele vagy - kérdezte húgom, miközben csípőre vágta egyik kezét, másikkal pedig a pultra támaszkodott. 

- Egyszerű, muszáj elviseljem. Tudod, Ronald kiakadna, ha lapátra tenném a kislányát. Meg kell várjam míg ő un rám. 

- És szerinted mikor jön el ez a pillanat? - kérdezte kissé félve.

- Remélem nagyon hamar- feleltem sóhajtva.

- Na mindegy, amúgy, szerinted mi volt a baja annak a csajszinak aki az előbb ment el? Elég vacakul nézett ki - ütötte bele már megint más dolgába az orrát.

- Nem tudom, és téged se érdekeljen. Igyekezz inkább, menjünk. Még anyuval is szeretnék találkozni.

- Jól van na, megyek már- felelte és már indult is az öltöző felé, hogy átöltözzön.

Le sem tagadhatná, hogy a húgom, vagy én, hogy az ő bátyja vagyok? Talán egy kicsit mind a kettő. Ugyan az jár mind a kettőnk fejébe. Az a lány. 

Miután hazakísértem Rose-t és megnéztem anyát is, hazasiettem, hogy még véletlenül se Elenor érjen oda hamarabb. Az ilyen eseteket is kerülni szoktam, mert akkor jön igazán a háború, ha valami nem tetszik neki.

Szerencsémre időben hazaértem. Mivel a vacsorát meg kellett rendelnem mert a főző tudományom kimerül a a teánál, fel kellett hívnom Elenort, ő mit szeretne enni. 

- Szia, most rendelem a vacsorát, mit szeretnél enni? - tértem a tárgyra rögtön, ahogy felvette a telefont.

- Á,mégsem alszok nálad, hanem nálam alszanak a csajok. Pizsi partizunk egyet. Bocsi édes!

- Azért szólhattál volna, siettem haza. Ha ezt tudom, maradok még egy kicsit anyuval - zsörtölődtem. 

- Eskü bepótoljuk, de most megyek is, pusz-pusz - és bontotta a vonalat. Komolyan, egyre jobban megkérdőjelezem, hogy ez a lány egyáltalán ember-e vagy esetleg valami földönkívüli lény, aki a sajátos nyelvén  kommunikál. 

***

Miután jól laktam az extra pepperónis pizzámmal, bedőltem az ágyamba, de aludni még sem tudtam. Valamiért felsejlett bennem a ma látott lány arca, azok a gyönyörű, kék, szomorú, kisírt szemei, ahogy bánatosan mered maga elé. Bántott, hogy nem mentem oda hozzá, még ha nem is tudtam volna segíteni, lehet, hogy egy kicsit jobb kedvre derítettem volna.

Úgy érzem ez a lány más és valami azt súgja ez volt az első, de nem az utolsó találkozásunk...