Tiltott Gyönyör Novellák- 4# - 2/2 - Ne haragudj rám!

– Csak egy valamit magyarázz el nekem, mert marhára nem értem – kezdte, szemöldökét összehúzva nézett rám, ahogy rákaptam a tekintetem, s mikor kérdően néztem rá, belekezdett. – Mi a francért hagytad, hogy bármit is mondjon neked? Miért hagytad azt, hogy egyáltalán elmagyarázza, mi történt?

– Mert érdekelt – feleltem, s próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, miközben bennem is háború dúlt.

– Mi? A hazugság? A bocsánatkérés egy olyan miatt, amit sosem lehet megbocsátani? Számomra teljesen tiszta az ügy. A pasas teljesen bolond. Egy gerinctelen, lelketlen, minden jó érzéstől mentes féreg, aki nem érdemli meg még azt sem, hogy meghallgassák – zúdította rám a gondolatait, miközben felpattant, és a kezével nyomatékot adva, dühödten sétált fel s alá, miközben kifejette a véleményét.

Én teljes mértékben elhiszem azt, hogy Andy így érez, azonban engem érdekelt, hogy miért történt velem ez az egész. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy miattam van-e. Én tettem rosszat, én viselkedtem úgy, hogy ezt megérdemeljem, vagy ő volt a hibás. Erre most megkaptam a választ, és hiába nem érti ezt meg Andy, nekem szükségem volt erre ahhoz, hogy majd egyszer fel tudjam dolgozni ezt az egészet.

– Légy szíves, ne kiabálj velem. Most pedig lepihenek. Remélem, később higgadtan meg tudjuk ezt beszélni – mondtam teljesen közönyösen, miközben elindultam ki a nappaliból a háló felé. Az igazság az, hogy elfáradtam testileg és lelkileg egyaránt. Azt éreztem, hogy nem megy a gondolkodás, nem akartam mást, csak kikapcsolni az agyamat és lepihenni, hogy majd némileg pihentebben rágjam át magam ezen a témán.

– Jó, persze, menj csak, én meg majd megbeszélem magammal ezt a szart. – Jegyezte meg, miközben tovább toporgott. Megtorpantam, majd inkább úgy döntöttem, nem reagálok az előbbi megjegyzésére, csak fejcsóválva mentem be a hálószobába. Táskámat csak hanyagul dobtam az ágy mellé, a cipőmet szintén csak lerúgtam magamról, majd nehézkesen elhelyezkedtem. Éreztem, ahogy lassan elszenderedem, majd el is aludtam, nem gondolva az elmúlt délelőtt eseményeire.

Hirtelen pattant ki a szemem, de nem láttam semmit, körülöttem minden sötétségben úszott, azonban a hasamban érzett fájdalom erősebb volt annál, hogy az időn gondolkodjam. Azonnal a hasamhoz kaptam, és Andyt szólítottam, miközben szabad kezemmel magam mellett az ágyat tapogattam, de nem találtam senkit. Nehezen csúsztam feljebb az ágyban, majd felkapcsoltam az éjjeli szekrényen álló lámpát. Újabb próbát tettem, ezúttal hangosabban mondtam ki a párom nevét, de ezúttal sem felelt senki. Félelem és kétségbeesés lett úrrá rajtam. Nem tudtam, mit tegyek, nem tudtam, mi lehet a baj, csak azt, hogy azonnal kórházba kell mennem. A pánikomon az sem segített, hogy nem tudtam, hol van Andy. Megpróbáltam két mély lélegzet után megnyugodni és tisztán gondolkodni.

– Mobil, hol lehet a telefonom? – Mormogtam félhangosan, csak magamnak, miközben a táskám tartalmát a paplanra borítottam, ahol meg is találtam a keresett tárgyat. Azonnal Andy nevére kattintva emeltem a fülemhez a telefont, de rögtön a hangpostára kapcsolt. Tudtam, hogy tennem kell valamit, ezért a szívemhez legközelebb álló barátomat hívtam másodjára.

– Molly, minden rendben? – Szólt bele álomittas hangon Nancy a telefonba.

– Nem, kérlek, ide tudnál jönni? Be kell mennem a kórházba, nagyon fáj a hasam, és Andy nincs itthon, és a telefonját sem veszi fel – kezdtem remegő hangon sorolni, mi a baj.

– Azonnal ott vagyok, minden rendben, csak próbálj meg megnyugodni – kezdett nyugtatni, ami nem igazán hatott, miközben hallottam, hogy pár perc után csapódik a bejárati ajtó, majd az autó ajtaja is. – Mindjárt ott vagyok, szívem. - Jelentette ki, még mindig nyugtatásképp – Vérzel is?

– Nem, azt hiszem, hogy nem - válaszoltam bizonytalanul, ahogy végigpillantottam magamon. Még mindig az aznap viselt cicanadrág és egy hosszított póló volt rajtam, de vérnek, ha jól láttam, semmi nyoma, csak a fájdalom.

– Az jó, az nagyon jó. Le kell tennem, de két perc, és ott vagyok – mondta, majd bontotta a vonalat. Míg vártam, hogy végre megérkezzen, a táskámba visszadobáltam a fontosabb dolgaimat, és még megpróbáltam újra felhívni Andyt, sikertelenül.

Amint Nancy megérkezett, segített felvenni a cipőmet, majd az autójához botorkálni úgy, hogy közben ne essek össze, majd szélsebesen hajtott a kórház felé. Áldottam, hogy a legközelebbi kórház normál tempóban nagyjából tíz percre fekszik, de ez esetben fele annyi idő alatt odaértünk. Mikor nehézkesen bementünk az épületbe, a recepción egy kedves ápoló fogadott, azonban amint meglátta, hogy nagyobb a baj, mint egy kis fejfájás, azonnal tolókocsiba ültettek és egy vizsgálóba toltak, ahova szinte azonnal jött utánam egy orvos is.

– Üdvözlöm. Dr. Russel vagyok. Mi a panasza? – Tette fel a rutinos, sokat hallott kérdést, azonban ezúttal cseppet sem hatott passzívan.

– Arra ébredtem, hogy nagyon fáj a hasam – közöltem, szinte a fogamat összeszorítva tűrtem a fájdalmat, miközben egyre jobban féltem, hogy talán elveszthetem a babát. Miután megkérdezte a baba korát, arra is rákérdezett, hogy volt-e kiváltó oka a jelenlegi állapotomnak, melyre sajnos igennek kellett feleljek, hisz ma eléggé felzaklattam magam. Mikor elvégezte a szükséges vizsgálatokat, aggodalmas tekintettel nézett rám.

– Nagyon jól tette, hogy azonnal kórházba jött. Valószínűleg idő előtt megindult a szülés a stressz miatt – kezdte, és ettől, ha lehet, én még jobban megijedtem. Feltételezem, ezt látta az arcomon is, mert rögtön nyugtatni kezdett. - Semmi baj, már jó kezekben vannak, a babának semmi baja. Azonnal jön egy ápolónő, aki beköti az infúziót, illetve mellé kap méhlazítót, majd áttolja egy kórterembe. Remélhetőleg ettől majd elmúlnak az összehúzódások. Felhívjunk esetleg valakit? – Nyugtatott kedvesen, ami ezúttal azt hiszem, be is jött, hisz nyilván jobb egy orvos szájából azt hallani, hogy nincs baj.

– Köszönöm, nem kell - feleltem, és miután megköszöntem a segítséget, Dr. Russel megígérte, hogy hamarosan megnéz majd, és távozott. Pár perc elteltével egy nővér érkezett, és kedvesen köszöntött. Bekötötte az ígért infúziót, elmondta, hogy még egy picit várnom kell a szobára, és távozott. Én hátradőltem, és próbáltam végre teljesen megnyugodni, miközben vártam, hogy hasson valamit a gyógyszer. Az állandó orvosom jelezte, hogy ez lesz, ha nem pihenek rendesen és nem tartom be a cukormentes diétát, de nem gondoltam, hogy ennyitől bekövetkezhet. Azt hittem, hogy elég otthon lennem és nem dolgoznom. Bevallom, féltem attól, hogy valami baja lehet a babámnak, és az sem nyugtatott meg, hogy Andy nem vette fel a telefont. Fogalmam sem volt, hogy hol lehet, és főleg, hogy miért nem elérhető.

– Meg is van a szobája – nyitott be kedves mosollyal az ápolónő – hogy érzi magát? – kérdezte.

– Azt hiszem, talán már jobban – feleltem, melyre csak egy újabb kedves mosolyt villantott, és már el is kezdett tolni a folyosón. Nancy, ahogy meglátott, rögtön felpattant, majd kérdezgetve iramodott utánam.

Mikor beértünk a kórterembe, az ápolónő még megnézte, hogy rendben folyik-e az infúzió, majd magunkra hagyott.

– Mit mondott az orvos? – kérdezte barátnőm egy széket húzva az ágyam mellé, amint az ápolónő épphogy csak becsukta az ajtót.

– Azt, hogy valószínűleg beindult a szülés a stressztől – mondtam. – Sikerült elérned Andyt? - kérdeztem bizakodva.

– Nem, de hagytam üzenetet – felelte. – Mitől stresszelsz te? Nem otthon vagy egész nap? – kérdezte furcsállva.

– Ma találkoztam Deannel – kezdtem, majd elmeséltem neki minden részletet. Láttam az arcán, hogy ő sem helyesli a beszélgetésemet Deannel, de nem mondott semmit, aminek örültem. Miután beszélgettünk kicsit, megköszöntem, hogy elhozott és velem maradt, majd nagy győzködések árán, de haza ment, hisz többet nem tudott volna tenni azon kívül, hogy az ágyam mellett kuporogna egy kényelmetlen széken. Nancy nagyjából fél egykor ment haza, én pedig azóta sem hallottam Andy felől, ami nyugtalanított, de nagyon erősen koncentráltam arra, hogy ne gondoljak rosszra, majd később, talán a gyógyszerek hatására újra elnyomott az álom.

***

Egy puha kéz kulcsolta át a kézfejemet, mely a hasamon pihent. Szívesen aludtam volna tovább, de a szemem kinyílt az érintésre. Ahogy kinyitottam az álmos szemem, Andy nyúzott, borostás arca köszönt vissza rám.

– Nem nézel ki fényesen – dünnyögtem álomittas hangon, melyre csak aprót mosolygott.

– Hogy vagy? - kérdezte rögtön, s szemeiből sütött a szomorúság, s talán a bűntudat szikrája is társult mellé.

– Jobban, azt hiszem – feleltem, majd fürkészni kezdtem fáradt arcát, s mikor nem mondott semmit, megkérdeztem azt, amire a legjobban érdekelt. – Hol voltál?

– Annyira sajnálok mindent. Nem rajtad kellett volna kitöltenem a haragom. - bukott ki belőle, de választ nem kaptam a kérdésemre, melyre kissé kezdtem nyugtalan lenni.

– Nem ezt kérdeztem – vágtam rá talán kicsit nagyobb éllel a hangomban, mint szerettem volna. Nagy sóhajjal hajtotta le a fejét, de választ eztán sem adott. Csendben vártam, hátha válaszol, de mikor már több hosszú perc telt el csendben, elegem lett, és nem csak abból, hogy egy egyszerű kérdésre nem ad választ. Elegem lett az egészből, ami mostanában körülöttem folyik.

– Ha nem válaszolsz, haza is mehetsz, vagy oda, ahonnan jöttél – vetettem oda ridegen, majd folytattam, hagytam, hadd bukjon ki belőlem minden sérelmem – Tisztában vagy vele, hogy majdnem elveszítettem a babát, és te nem voltál sehol? Tudod, hogy milyen volt felébredni, és hiába hívtalak, nem feleltél, mert nem voltál otthon, és a telefont sem vetted fel? Tudod, hogy féltem? – bukott ki belőlem pár könnycsepp kíséretében.

– Tudom, és ne haragudj rám - kérlelt újra, de én elhúztam a kezei közül a sajátomat, majd újra megkértem, hogy menjen el. Szomorúan nézett rám, de nem mozdult.

– A Rebel'sben voltam – felelte, mintha ennyivel le is zárhatná a beszélgetés ezen fonalát.

– És ezért nem voltál elérhető? – tette fel egy újabb kérdést.

– Nem, csak egy kicsit nyugodtan akartam gondolkodni – válaszolta, nekem pedig teljesen tiszta lett a kép. A nyúzott, fáradt arc és a bágyadt tekintet.

– Szóval a sárga földig ittad magad, míg nekem szükségem lett volna rád... És még józan se vagy – konstatáltam, és már kezdtem kiakadni a kelleténél is jobban, mikor közbeszólt.

– Igen, ittam, és nem, nem vagyok teljesen józan! Tudom, hogy hibáztam, de nem gondoltam, hogy pont azon az egy napon, mikor egy kicsit elvonulok, ez történik majd. Nem tudhattam... ne haragudj rám, nekem csak egy kicsit sok volt az elmúlt időszak – fejezte be a mondatát szinte alig hallgatóan, nekem pedig elszállt minden eddig táplált haragom, hisz hogyan haragudhatnék én rá, mikor magam is ezt érzem. Talán, ha nem lennék terhes, én is vele együtt ittam volna pár kört, hogy végre elfelejtsem, ha csak pár órácskára is azt a sok szemetet, amit az élet öntött a nyakunkra. – Tényleg, annyira nagyon, de nagyon sajnálom. Kérlek, bocsáss meg – hangzott el újra, az elmúlt percekben már sokadjára a bocsánatkérése – csak ne hagyj el - tette még hozzá, és ha eddig a szívemet nem lágyította volna meg, ezzel a mondatával végképp elpárolgott minden haragom. Ahogy fejét a combomra fektette, és kezeit a hasamra csúsztatta, kitört belőlem a sírás.

– Dehogy hagylak el – vágtam rá szipogva, és infúziós kezemmel végigsimítottam sötét haján. – Szeretlek. – Mondtam ki, ő pedig egy megkönnyebbült sóhaj után viszonozta a szerelmes szavakat.

– Én is titeket – mondta, majd egy picit közelebb bújt a hasamhoz és apró puszit adott rá.

Mindenki hibázhat, vannak szerencsétlen véletlenek és rossz döntések, de tudnunk kell mérlegelni. Ha nehezen is, de olykor le kell gyűrnünk a sértettséget és a hirtelen haragot. Tisztán és logikusan kell gondolkodjunk, és akkor olyan döntést hozhatunk, amiben teljesen biztosak vagyunk és a legjobb számunkra.