SKY WORD'S BLOG

– Mia, játszatok szépen az öcséddel! Ne dobálózzatok, mert sírás lesz a vége! – szóltam rá aznap sokadszorra nevelt lányomra és a kisfiamra. Most éppen a homokozóból dobálták ki marékszámra a homokot, de alig fél órája még vízipisztollyal kergetőztek a hátsókertben. Ha hétvégenként össze szabadul Mia és Noah, a házat a feje tetejére fordítják, és az idegeimen táncolnak, mert míg ők jól érzik magukat, én azt lesem, nehogy valamelyiküknek, vagy ne adj Isten, mindkettőjüknek baja essen a nagy rosszaság közepette, mert bizony volt rmár á példa. Legutóbb Noah fejét öt öltéssel kellett összevarrni, Miának pedig megzúzódott a bokája, és ha ez nem volna elég, Tina paprika piros fejjel küldött el melegebb éghajlatra, mert nem figyeltem jobban a lányára.

Sosem gondoltam volna, hogy az anyaság ilyen csodálatos érzés. A karomban tartani a gyermekemet tudván, hogy itt egy csöpp kis élet, aki csak rám számíthat, engem tart majd a mindennek én leszek a hőse, és persze az apukája. Nos igen, apuka. Akadt itt egy kis bökkenő. Ahogy nekem, Andynek is féltünk a hasonlóság közte és Noah között. A kicsinek sötét, szinte fekete haja, míg nekem és Deannek is világos tónusú, ám ha ez nem elég, a kis Noah kiköpött Mia baba korából, így jogosan merült fel a kérdés Andyben, hogy mennyire vagyok biztos abban, hogy Deané a gyerek. A válaszom most már, a semennyire. A történtek tudatában a nyakamat is rátettem volna, hogy ez a gyerek Deané, azonban látva, hogy Noah kísértetiesen hasonlít a Biersack család tagjaira, némi kérdést vet fel bennem. Azt hittem, szinte esküdtem volna rá, hogy Noah akkor fogant, mikor Dean megerőszakolt, azonban lehetséges, hogy akkor, azon a napon már megvolt. Kérdeztem Andyt, de nem emlékszik arra, hogy volt e olyan együttlétünk...

Miután Andyvel megígértük egymásnak, hogy ezután tényleg mindent megbeszélünk, és nem magunkban őrlődünk, minden rendben volt. A terhességem további időszakát ágyban töltöttem gyakorlatilag folyamatosan. Ha nem Andy volt velem, akkor Nancy, sőt még Tina és a barátnője is átjött párszor, hogy ne unjam magam halálra. Az időm nagy részét sorozatnézéssel, olvasással és internetezéssel töltöttem.

– Csak egy valamit magyarázz el nekem, mert marhára nem értem – kezdte, szemöldökét összehúzva nézett rám, ahogy rákaptam a tekintetem, s mikor kérdően néztem rá, belekezdett. – Mi a francért hagytad, hogy bármit is mondjon neked? Miért hagytad azt, hogy egyáltalán elmagyarázza, mi történt?

Teltek, múltak a hetek, és én végre-valahára azt éreztem, teljes az életem. A baba, a pocakomban szépen cseperedett, nagyobb komplikáció a terhességem alatt eddig nem volt, ha leszámítjuk azt, hogy az orvosom ajánlására óvatosabban kell bánnom a cukros ételekkel, mert némi ingadozást lehetett felfedezni a vércukor szintemnél. Ez akkor derült ki, mikor többször előfordult, hogy rosszul éreztem magam és szédültem.

Hiába zuhan össze az életem újból és újból, mióta Andy velem van, azt hiszem, talán kevésbé érdekel ez a dolog. Megtanultam mellette, hogy mindig van valahogy, nem kell pánikolni, és ha nem tudunk valami ellen tenni, el kell fogadni azt, ami történt, és a számunkra legmegfelelőbbet kihozni belőle. Így vagyok a szüleimmel is. Hiába vártam, hogy majd örülni fognak és elfogadják a helyzetet, nem tették. Hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban? Nem érdekel. Majd lesz valahogy. A nehezén már túl vagyok, és azt hiszem, készen állok újra, normális életet élni, újra rendes párkapcsolatban lenni valakivel, akit szeretek, elfogadni a múltam és tovább élni a tapasztalatokkal.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok berezelve. Úgy alapjáraton a terhességtől - nagyjából mindentől félek ezzel kapcsolatban - de jelenleg attól, hogy el kell mondanunk a rokonainknak. Fogalmam sincs, ki hogyan fogadja majd a terhességem hírét. Egyedül Nancy tudja Andyn kívül, bár ő a teljes történetet, míg a rokonaink csak a szépített változatot fogják megtudni.

Hetek teltek el azóta, hogy megtudtuk: Molly terhes. Bár látom, hogy sokszor eszébe jut még a múlt, és nem heverte ki a történteket, úgy tűnik, jól van. Bevallom, egy kicsit félek attól, hogy nem tudja majd feldolgozni azt, hogy a baba milyen körülmények között fogant, s bár tudom, hogy sosem tenne olyat, amellyel bántaná a babát, még mindig fenntartom a véleményem arról, hogy talán egyszerűbben le tudná zárni ezt magában, ha felkeresnénk egy szakembert. Egyszer már felhoztam ezt, de azt mondta, jól van, és nincs szüksége rá. Remélem, tényleg így is van.