31. Fejezet

Andy 

Mikor megérkezett az orvos, megkért, hogy a vizsgálat erejéig menjek ki. Nagyon nem tetszett, nem akartam egyedül hagyni Mollyt, de megtettem, amit kért, és kijöttem. Legalább a harmadik szál cigimet szívtam, mikor az orvos végre-valahára kijött, de hiába kérdeztem, mi a baja Mollynak, csak annyit felelt, hogy beszéljem meg vele. Megköszöntem a segítséget, és szinte rohantam Mollyhoz, hogy megtudjam, mi történt. Ideges voltam, és féltem attól, hogy valami nagyobb baja van. Féltettem őt, és mikor rosszul lett, hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Most pedig hiába kérdezgetem tőle, hogy mi történt, mit mondott az orvos, nem felelt, csak nézett maga elé, szemeiből a kétségbeesés sugárzott, és ettől, ha lehet, még jobban megijedtem.

– Mondj már valamit, könyörgöm! – csattantam fel hirtelen, mert már nem bírtam a tudatlanságot. Tudni akartam, mit mondott. Hevességemre végre rám emelte a tekintetét, majd nagyot sóhajtott.

– Terhes vagyok – közölte remegő hangon, majd szeméből előbukkantak az első könnyek.

Ledöbbentem. A szavam elakadt, csak ismételgettem magamban azt, hogy terhes, de nem tudtam hová tenni a dolgot.

– Terhes vagy? De hogyan? – kérdeztem, mert azt tudtam, hogy én mindig védekeztem, és azt is tudtam, hogy ő sosem lenne ennyire felelőtlen, hogy védekezés nélkül legyen együtt valakivel.

– Amit most mondani fogok, azt nem akartam elmondani soha, nem csak neked, senkinek sem – kezdett bele, és nem volt túl biztató az, amit mondott. – Aznap éjszaka, Dean nem csak megszorongatott egy kicsit – mondta, de hangja elcsuklott, nem folytatta, és nem is kellett. Tudtam, hogyan folytatódna a mondandója, és nem akartam hallani.

– Istenem – mondtam döbbenten, de ez az érzés hirtelen átcsapott valami másba. Haragba. – Kicsinálom – mondtam, és idegességemben felpattantam a szőnyegről, ahol eddig Molly előtt térdeltem.

– Már megkapta azt, ami jár neki – felelte Molly, miközben lassan emelte rám a tekintetét. Láttam rajta, hogy fáj neki erre akár csak gondolni is.

– Remélem, legalább az intenzíven kötött ki – jegyeztem meg, majd visszaültem mellé, de egyszerűen nem bírtam nyugton maradni. Hihetetlenül ideges voltam. – Miért nem mondtad el? – kérdeztem az első gondolatot, mely ezzel kapcsolatban felmerült bennem.

– Mert szégyelltem – válaszolta, miközben könyökét a térdének támasztotta, s úgy temette tenyerébe az arcát.

– És mi lesz most? – tettem fel a következő kérdésemet.