– Holnap?
– Nézett rám nagy szemekkel. Hirtelen nem tudtam mit mondani,
csak habogtam, de ő rögtön felpattant és az ajtó irányba
igyekezett én pedig utána.
– Félre
érted Rick, csak egy kávé pont azért, hogy tisztázzam a
dolgokat.
– Hogyne,
most egy kávé, utána egy vacsora és én pedig már csak azt
veszem észre, hogy megint az övé vagy nem pedig az enyém –
fordult meg a tengelye körül, miközben lekapta kabátját a
fogasról. – Tudod mit? Csinálj amit akarsz. Elegem van abból,
hogy ha én közelebb lépek hozzád, te hátra lépsz egyet. Lassan
harminc éves vagyok. Családot akarok, feleséget és gyerekeket te
pedig még össze sem akarsz velem költözni. Gondolkozz el azon,
hogy mit akarsz és ha végre rájössz, hogy mit szeretnél, akkor
hívj! – Mondta, majd nagy lendülettel vágta be a bejárati ajtót
maga után én pedig csak döbbenten néztem a csukott ajtót, majd
kis idő múlva fáradtan rogytam le a kanapéra.
Voltaképpen
igaza van. Mindig megpróbáltam kihúzni magam az elkötelezettség
alól. A legnagyobb baj, hogy ha elképzelem a jövőmet, azt, hogy
egyszer családot alapítok és gyerekeim lesznek, valahogy nem Rick
az, akit férjemként látok. Szeretem őt, de nem tudom elképzelni
maga vele úgy, mint egy család. Hihetetlenül szerencsétlennek és
szánalmasnak éreztem magam a helyzet miatt. Rick annyira jó ember,
én pedig rendszeresen vagy megbántom vagy úgy teszek, ahogy azt ő,
és egyébként mindenki más is elvárna tőlem. Nagy sóhajjal
karöltve mentem a konyhába és húztam le a tűzről az ételt.
Teljesen elment az étvágyam, helyette inkább végtelen fáradtságot
éreztem lelkileg és testileg is egyaránt, ezért inkább átvettem
a pizsamám és bebújtam a jó meleg takaró alá abban bízva, hogy
a holnappal majd megváltozik valami.
Másnap
reggel nyúzottan és fáradtan keltem. Este szinte azonnal
elaludtam, de reggel úgy keltem, mintha csak pár percet pihentem
volna. Nehézkesen szedtem össze magam és indultam el dolgozni. A
napom is úgy telt mint a reggelem: nehezen. Nyűgös voltam,
figyelmetlen és fáradt. Nyugtalansággal töltött el a tény, hogy
a munkaidőm elteltével találkozunk Billel. Nem tudtam, hogy mit
várjak, mit fog mondani, azonban türelmetlen is voltam, hisz évek
óta a magyarázatára várok.
Hihetetlen
izgalommal mentem végig az irodaház magas előterén s ahogy
megcsapott a téli hideg, karomat magam előtt összefonva indultam
el a szemközti pékségbe, ahol Bill már várt rám. Tőle
szokatlan öltözékben, hétköznapi farmernadrágban és
pulóverben, baseball sapkával a fején üldögélt az apró üzlet
legeldugottabb sarkában, kezeit pedig egy papírpoháron pihentette.
Ha nem kerestem volna a szememmel rögtön őt, talán fel sem
ismerem a szokásos maskarái nélkül. Csodálkozva és elbűvölten
néztem, ahogy elvegyül az emberek közt, furcsa volt őt így
látni: hétköznapinak.
– Szia
– köszöntem, ahogy megálltam mellette. Gyorsan levettem a
kabátom majd a szék támlájára terítettem és leültem vele
szemben. Ahogy meglátott, gyönyörű barna szemei rögtön
felcsillantak, szája pedig széles, őszinte mosolyra húzódtak.
Bill midig is az érzelmek embere volt. Az arcáról le lehetett
olvasni mindig is azt, hogy milyen érzelem dúl épp a szívében.
Úgy tűnik, vannak dolgok, melyek sosem változnak.
– Szia
– üdvözölt ő is. – Kérsz valamit? – Állt fel rögtön.
– Igen,
egy kávé jól esne, köszönöm – feleltem fáradtan. Miután
megkaptam a kávémat, csend ült közénk. Ő valószínűleg nem
tudta hol is kezdje, én pedig nem akartam erőszakoskodni. Csak
rá-rápillantottam és elmélyedtem az emlékeimben.
Színtisztán
emlékszem arra a pillanatra, amikor megismertem őt. Két
barátnőmmel az érettségi után úgy döntöttünk, hogy bejárjuk
az országot. Vonatoztunk városról városra, buliztunk, jól
éreztük magunkat. Egy ilyen buli alkalmával találkoztunk először.
Őszintén szólva, halvány gőzöm nem volt róla, hogy ki ő. Azt
hittem, hogy egy átlag sráccal van dolgom, különleges stílussal.
Ő meghívott egy italra én pedig elfogadtam, aztán egész este
táncoltunk és beszélgettük. Ő nem mondta el, hogy híres, én
pedig nem is sejtettem. Azt hiszem azon az éjszakán lette fülig
szerelmes belé. Végül este, vagy inkább hajnalban elmondta, hogy
a Tokio Hotel énekese, mesélt a karrierjéről, a hírév árny
oldalairól és arról, hogy milyen nehéz volt neki akkoriban. Az
első találkozásunk végén úgy köszöntünk el, mintha ezer éve
ismernénk egymást. Az idő múlásával azt hittem, hogy a
találkozásunk egyszeri volt, de aztán az interneten kezdtünk el
beszélgetni, majd szépen lassan szerelmes párrá avanzsáltunk.
Sokszor találkoztunk azalatt az egy év alatt míg együtt voltunk.
Vagy ő jött hozzám, vagy én hozzá, ha az országban volt. Ha
becsukom a szemem emlékszem az érintésére, az illatára, a becéző
szavaira, melyeket a fülembe sugdosott elalvás előtt, és ha
ezekre gondolok, minden sejtem könyörög, hogy újra átélhessem,
csak egy pillanatra újra azt az érzést, amit a karjai közt
éreztem.
– Lexi
– Hallottam meg a nevem úgy, olyan hangsúllyal, ahogy csak Bill
tudja kimondani, s ettől felrévedtem a gondolataimból.
– Ne
haragudj mondtál valamit?
– Hol
jártál? Csak annyit mondtam, hogy örülök neked – mosolygott.
– Bocsánat,
egy kicsit elkalandoztam, nehéz napom volt – sóhajtottam. –
Szóval, hallgatlak, mit szeretnél elmondani nekem? – Tértem a
tárgyra.
-
Nos igen.. - kezdte, majd kis szünet után folytatta - tudod
akkoriban kész bolondok háza volt körülöttem, a sajtó pedig
kiszagolta, hogy van valakim, David pedig ultimátumot adott. Vagy
te, vagy a banda karrierje. Ezt azzal magyarázta, hogy egy
zenekarban mindenkinek meg van a szerepe. Nekem a szingli énekesé
jutott. Nem fért bele egy kapcsolat.
– Te
most komolyan azt mondod, hogy nem azért hagytál el mert nem
szerettél, hanem mert ezt várta tőled a managgered? – Néztem
rá elképedve, hisz ez meg sem fordult a fejemben. Évekig okoltam
őt, szidtam magamban, de eszembe sem jutott, hogy talán nem az ő
döntése volt az egész.
– Évekig
arra vártam, hogy ezt elmondhassam neked. Mikor David belátta, hogy
ezt az idióta szabályt nem lehet fenntartani, megengedte, hogy
nekem is legen barátnőm, de akkorra már akkor volt körülöttünk
a hírverés és a rajongó tábor, hogy nem akartalak kitenni ennek
az egésznek. Mára eljutottunk oda, hogy a rajongóink többsége
már nem tini hanem felnőtt, értelmes ember, aki megérti, hogy én
is ember vagyok és csupán csak boldog akarok lenni – sóhajtott
fel, miközben szemei szomorúságról és magányról árulkodtak.
Épp meg akartam tőle kérdezni, hogy megérte-e ez az egész, ér-e
ennyit a hírnév, miközben láthatóan magányos, de egy, talán
velem egykorú lány állt meg az asztalunk előtt, egyik kezében
tollat és papírt szorongatva.
– Elnézést
a zavarásért de kérhetnék egy autogramot? – Csendült
izgalommal telt hangja. Billen láttam, hogy nem örül annak, hogy
még így is megismerték, de arcára színlelt mosolyt festve
pillantott az izgatott lányra és teljesítette a kívánságát.
Miután a lány nehézkesen de távozott, Bill visszaült az
asztalhoz.
– Tudom,
hogy csak egy kávéról volt szó, de itt nem tudunk nyugodtan
beszélgetni. Nem bánod, ha elmegyünk máshová? – Nézett rám
bizakodva, én pedig bele egyeztem, hisz mit veszthetek, Rick már
így is-úgy is ki van akadva rám.
Az
utcán egy sötét üveges Mercedes parkolt, közel a bejárathoz.
Bill kinyitotta nekem az anyós ülés ajtaját, majd ő is beszállt
és beindította a motort.
– Na,
merre? – Kérdezte mosolyogva, az iménti szomorúság pedig
mintha nem is létezett volna, szemébe újra vissza költözött a
vidámság.
– Mehetünk
hozzám is, nem lakok messze – feleltem hirtelen, majd tudatosult
bennem a meggondolatlanságom. Egy férfit nem hívunk csak úgy fel
a lakásunkra, főleg, ha tudatában vagyunk annak, hogy mennyire
vonzódunk hozzá. Már nem tudtam visszavonni a dolgot mert Bill
beleegyezett, majd a navigálásommal pár perc autóút után
leparkolt a lakásom előtt.
Furcsán
éreztem magam a kialakult helyzettől, idegességgel öltött el,
hogy Bill a laksomban van.
– Nagyon
szép az otthonotok. – Nézett körbe tüzetesen, majd leült a
kanapéra, mely az apró kis folyosóból nyílt.
– Csak
az enyém, de köszönöm. – Feleletem, miközben visszatértem a
konyhából, két pohár narancslével.
– Nem
laktok együtt? – Kérdezett vissza meglepetten.
– Nem.
Mostanában egy kicsit bonyolult köztünk a helyzet Rickel –
válaszoltam direkt titkolózva, nem akartam pont neki erről
mesélni.
A
kezdeti kényelmetlenség és idegesség gyorsan elszállt, helyét
átvette a nevetés. Felelevenítettük a múltunk apró darabkáit,
a közös vicces pillanatokat és az együtt töltött idő szép
emlékeit. Órákon át beszélgettünk arról, hogy milyen jó volt
együtt, miközben én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó
lenne vele most is együtt lenni. A szívem azt diktálta, hogy
használjam ki a kettesben eltöltött idő minden pillanatát, de az
eszem tudta, hogy hatalmas meggondolatlanság és igazságtalanság
lenne, ha a szívemre hallgatnék.
– Emlékszel
arra, hogy minden este kérdezz-felelek – et játszottunk? –
Mosolygott rám.
– Persze,
hogy emlékszem. Egy idő után már nem tudtam mit kérdezni, és
hosszú percekig hallgattam, miközben te mindig azt kérdezgetted,
hogy meg van már a kérdés? – Mosolyogtam, miközben egy picit
közelebb húzódtam felé a kanapén és ő is így tett, miközben
szemeit az enyémekről le sem vette.
– Most
annyi kérdést fel tudnék tenni – elmélkedett.
– Mi
állít meg? – Mosolyogtam. – Játszunk?
– Játszunk
– felelte, a hangulat pedig egyik percről a másikra változott
meg közöttük. Az eddig könnyed hangulat egyik pillanatról a
mákra megtelt izgalommal. Vártam, hogy mit hoz a játék, kíváncsi
voltam, mit tudok majd meg.
– Te
kezded, én ajánlottam fel – Vágtam rá izgatottan.
– Te
még mindig sunyi vagy! – Ingatta mosolyogva a fejét. –
Tudod, csak őszintén – emelte ki az egyik fő szabályt.
– Mint
mindig na, kérdezz – sürgettem.
– Az
elő kérdésem. Hiányzok?
– Minden
nap – válaszoltam kissé szem lesütve, hisz tudtam, hogy ez
ennyi idő után nem normális, főleg az én helyzetemben.
– Te
jössz – közölte anélkül, hogy bármilyen reakciót adott
volna a válaszom hallatán, melynek most felettébb örültem.
– hmm...mit
is kérdezzek – gondolkodtam el, majd eszembe ötlött egy kérdés
és már tudtam is, milyen vonalon fogok tőle kérdezni a
továbbiakban. – Megbántad, hogy nem ellenkeztél Daviddal régen
és elhagytál?
– Ez
jó kérdés… volt mikor igen és volt, mikor örültem, hogy nem
látsz épp. Voltak időszakok, amikre nem vagyok büszke, és
olyankor mindig eszembe jutott, hogy mennyire szomorú lennél, ha
úgy látnál, de nagy részt igen, sajnáltam, hogy nem álltam a
sarkamra – felelte.
– Boldog
vagy? – Vágta rá a következő kérdését, melyen jócskán
elgondolkoztam.
– A
helyes válasz az volna, hogy igen, de őszintén szólva nem tudom.
Rickel messzire nyúló a kapcsolatunk, de valahogy nem az igazi.
Tiszteletet érzek iránta és kötődést, de mostanában rossz a
helyzet – válaszoltam.
– De
szerelmes vagy belé? – kérdezte, de erre nem tudtam érdemleges
választ adni, csak megvontam a vállam, hisz tényleg nem tudtam.
Szeretem, de nem tudom, hogy ez már csak kötődés és baráti
szeretet, vagy szerelem. Bill csak furcsán nézett rám, gondolom
nem azt a választ várta, ahogy nekem sem ezt a választ kellett
volna adnom normál esetben, de hű voltam a játékszabályokhoz és
őszinte voltam.
– Szerelmes
vagy? – tettem fel a következő kérdésem, kissé izgatottan.
Kíváncsi voltam, hogy van -e valakije, de direkt módon nem akartam
rákérdezni.
– Határozottan,
már egy jó ideje – felelte, a válasza pedig nem is gondoltam
volna, de nagyon rosszul esett. Természetesen nem vártam, hogy vár
rám, és hiába is tette volna, de rosszul esett a válasza. Talán
titkon arra vártam, hogy nem csak azért jött, hogy lezárjuk a
múltat.
– Biztos
szerencsés lány. – Színleltem zavart mosolyt, majd nagyot
nyelem, hogy a torkomban kialakult gombócot legyűrjem. –
Csinálok egy teát, kérsz? – pattantam fel gyorsan és a
konyhába siettem és megtámaszkodtam a pultba. Próbáltam
megnyugodni és elnyomni a sírhatnékom, melyet a válasza váltott
ki.
– Igen,
kérek – szólalt meg szinte a fülem mellett, majd derekam
mellett ő is a pultnak támaszkodott, szorosan a hátamnak simulva.
Orromat megcsapta a parfümje fűszeres illata és olyan közel állt,
hogy éreztem a testéből kiáramló hőt. Szívem hevesebben
kezdett verni és a nem vár közelségtől gondolkozni is
elfelejtettem. Automatikusan fordultam meg, így már szemben álltam
vele, miközben ő fölém magasodott. Szemében furcsa csillogás
ült, miközben vágyakozóan nézett rám. Szinte levegőt sem
vettem, úgy vártam a következő lépését.
– Téged
szeretlek – hangzott a szájából, én pedig csak értetlenül
néztem rá.
– Tessék?
– Kérdeztem vissza.
– Az
előbb azt kérdezted, hogy szerelmes vagyok-e, és én azt mondtam,
hogy igen. Beléd vagyok szerelmes már nagyon régen. –
Magyarázta, és mikor eljutott a tudatomig, hogy mit mondott,
legszívesebben ugráltam volna örömömben, de végül csak
mosolyogtam. Nem is kellett több, Bill a reakciómat látva, fülem
mögé tűrt egy kósza tincset, majd nagy tenyerét az arcomra
fektette én pedig belesimultam abba, majd behunyt szemmel élveztem
a pillanatot. Beleborzongtam az érintésébe és mindennél jobban
többre vágytam. Ölelni akartam, csókolni és nem érdekelt más,
nem érdekelt a holnap, sem pedig a következmény, ami ezzel jár.
Évek óta rá vágytam és rájöttem, hogy nem akarok mást, csak
őt.
Ahogy
kinyitottam a szemem, saját érzelmeim tükröződését láttam
Bill szemében, majd amint a szemébe néztem, ő habozás nélkül
csókolt meg.
Úgy
éreztem, végre újra kapok levegőt. Végre megnyugodott a lelkem,
hogy vissza kaptam a másik felem. Úgy éreztem, soha többé nem
akarom őt elengedni, történjék bármi, és ekkor jöttem rá,
hogy a találkozásunk nem volt véletlen, hisz azokat, akiket
egymásnak rendelt a sors, az élet mindig egymás útjába állítja
addig, míg végül egymáséi nem lesznek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése