Kísért a múlt II. Rész

És itt is a második része a Kísért a múlt című novellámnak. Remélem tetszeni fog majd és nagyon örülnék némi visszajelzésnek! 

Köszönöm! 

***

Másnap nagyobb fájdalmat okozott Dale viselkedése, mint az alkohol utóhatása. Mikor felébredtem, nem volt mellettem, így ruháimat felkaptam és keresésére indultam. Azt vártam, hogy majd ezután elkezdődik valami. Tatán abban reménykedtem, hogy ez valami jónak és csodásnak a kezdete volt, de hatalmasat csalódtam, mikor kiderült, hogy Dale ezt nem így gondolja.

A nappaliban magába roskadva találtam rá, szinte rám se nézett, mikor beléptem a helyégbe. Már akkor tudtam, hogy nem az fog következni, amit reméltem. Szívem a torkomban dobogott, gyomrom görcsösen szorult össze, mikor leültem mellé a kanapéra. A feszültség a csönd hatására nőtt közöttünk, én pedig vártam, hogy mit mond majd.

Legszívesebben kiöntöttem volna a szívemet, elmondtam volna neki, hogy mióta ismerem, ő a legjobb dolog az életemben és az elmúlt éjszaka talán a legjobb dolog volt, ami valaha velem történt, de nem mertem megszólalni. Féltem, ha hangot adok az érzelmeimnek, visszautasít majd, s hiába éreztem, hogy ez következik így is-úgy is, jobbnak láttam ha nem rontom tovább az amúgy is kellemetlenné vált helyzetet.

– Jobb ha most hazamegyek – fogtam menekülőre, mert már nem bírtam tovább a feszültséget és a ki nem mondott szavakat. Összezavarodtam, fájt, hogy kipukkant a rózsaszín lufim, amiben kis ideig tartózkodtam, féltem, hogy végleg elveszítettem őt, és szidtam magam, hogy ennyire naiv voltam és azt hittem, hogy ő is úgy tekint rám, mint én őrá.

Háta megfeszült ahogy felálltam mellőle, és megbánással átitatott arccal nézett végre rám. Szavak nélkül is tudtam: itt a vége mindennek. Ott lebegett közöttünk a ki nem mondott szó, az a mondat, mely talán végleg összetörne.

Vártam, hogy mond majd valamit, magyarázkodik, sajnálkozik, de ehelyett nem kaptam mást, csak a csendet, de ez elég is volt ahhoz, hogy tudjam: csak egy botlás voltam, egy kézenfekvő lehetőség szórakozás után, és még magyarázatra sem voltam méltó.

***

Teltek a hetek, a kapcsolatunk pedig teljesen megszakadt, ahogy a szívem is. Fájt, hogy elzárkózott és az, hogy nem értem annyit, hogy legalább megbeszéljük a történteket.

A buli utáni napokban próbáltam keresni de nem reagált, ezzel pedig egyértelművé tette a tényt, hogy nem kíváncsi rám.

Gyakorlatilag azóta teljesen befordultam. Az időm nagy részét a szobámban töltöttem, merengtem azon, hogy miként jutottunk idáig, vagy csak magam elé révedve feküdtem. Szinte teljesen megszűnt a külvilág, csak én voltam és a sötétség.

Már a fotózás sem kötött le, pedig az volt a hobbim sőt, több, az életem része, de már nem akartam megörökíteni egyetlen pillanatot sem, hisz hogyan mutathatnám színesnek a világot, ha magam csupán a sötétségben élek?

Nyomorúságos életem megkoronázásaképp kiderült, hogy az együtt töltött éjszakánk, még ha akarnánk sem merülhetne feledésbe, mert egy életre szóló emléket kaptam Daletől. A szívem alatt hordtam egyoldalú szerelmünk gyümölcsét, és fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek ezután. Az életem és az egyetem is még csak most kezdődött volna el. Nem akartam elköltözni otthonról, így én is oda jelentkeztem, ahova Dale járt ezelőtt.

Most az egyszer az életemben rettegtem a jövőmtől. Féltem attól, hogy mi vár rám, hisz a szüleim konzervatívak, fontos számukra a hagyományok betartása és főleg az, hogy mások mit gondolnak rólunk. A hírnév számukra szinte mindenek felett áll.

Egyértelműen leszűrhető ebből, hogy a szüleim kiakadnak majd, hogy terhes vagyok főleg úgy, hogy az apja hallani sem akar felőlem.

Hosszú ideig gondolkoztam a lehetőségeimen számba vettem az abortusz lehetőségét is, de bármennyire is tűnt logikus és reális lépésnek, nem tudtam és nem is akartam megtenni. Amint kiderült, hogy létezik, én már azonnal elkezdtem kötődni hozzá, még ha csak akkora is, mint egy borsószem és nem tudtam lemondani, róla így hát nem volt más hátra, mint színt vallani a szüleimnek, és ragaszkodni a kisbabámhoz.

Az egyetlen napszak, amikor mindannyian otthon tartózkodtunk az a reggel volt, így úgy döntöttem, hogy gyorsan túl leszek a dolgon és felvázolom a helyzetet.

Édesapám, mint mindig, az ebédlő asztalnál ült az aznapi újság mögé rejtőzve, miközben bal kezével az asztalra helyezett tányérról szemezgette a gyümölcs salátát. Makulátlan zakója most is tökéletesen feszült a vállán, testtartása határozott és tekintélyt parancsoló volt. Ügyfelei többek közt ezért is választják őt, hisz amint belép a tárgyalóterem ajtaján, határozott léptei és szigorú arckifejezése láttán, rögtön megváltozik a légkör. Sosem veszít, és erre a legbüszkébb. Mindezeken túl a szíve mélyén egy kedves és szelíd ember, de ezt az arcát nagyrészt nekem tartogatja, nem úgy, mint édesanyám, aki kívül belül egy igazi kőszobor. Általában túlságosan őszinte, mindig az elveit követi és soha, de soha nem enged belőlük. Haját, mint mindig, ma is művészi kontyba fogta, arcát pedig gyönyörű és tökéletes smink fiatalította. Ő is, mint édesapám, ügyvédként dolgozott. Szintén az asztalnál foglalt helyet és evés közben mobiljával babrált. Mikor beléptem a tágas helységbe, mintha ott sem lettem volna, észre sem vettek. A tenyerem izzadt és talán jobban féltem mint valaha az elkövetkezendő percektől. Már azon gondolkoztam, hogy elfutok és majd keresek egy másik lehetőséget arra, hogy színt valljak, azonban nagyon jól tudtam, hogy erre nincs megfelelő alkalom és azt is, hogy nem húzhatom tovább.

– Sziasztok – köszöntem rájuk, hátha rám figyelnek, de mikor csak két halk motyogást hallottam, megköszörültem a torkom és a legtöbb határozottsággal amit össze tudtam kaparni magamban, közöltem: – Beszélnem kell veletek! – Szavaimra mind a ketten, szinte egyszerre emelték rám a tekintetüket. Édesanyám kérdő tekintettel húzta fel a szemöldökét míg édesapám homlok ráncolva méregetett. Nagyot nyeltem, féltem és úgy éreztem helyben kidobom a taccsot – újra –, de végül belekezdtem. – Ki fogtok akadni és jogosan. Tudom, hogy teljesen hülye vagyok, de hibáztam, és most tuti, hogy kitagadtok, utálni fogtok és soha többé hallani sem akartok majd rólam, de…

– Emily, a lényeget – dörmögött édesanyám továbbra is a tőle megszokott hanglejtéssel. Nagy levegőt vettem, majd kiböktem a titkom.

– Terhes vagyok – vallottam be, majd összeszorított ajkakkal vártam, hogy robbanjon a bomba. Nem is kellett rá sokat várni, édesapám eldobta az újságot és a villát, majd hirtelen pattant fel a székéről. Kezeivel a vastag mahagóni fa asztalon támaszkodott meg, kissé meggörnyedve, fejét lehatva hallgatott míg ezzel egy időben édesanyám tiltakozni kezdett.

– Ez most csak valami idióta vicc, ugye? – Nézett rám szikrákat szóró szemekkel. – Ez nem létezik… – könyökölt az asztalra arcát a kezeibe temetve.

– Ki az apja? – Szólalt meg végre édesapám.

– Azt én..én nem..még nem tudja – dadogtam.

– Jó, semmi baj, ezt is megoldjuk – kezdte édesanyám majd folytatta, miközben felkapta mobilját az asztalról – szólok a nőgyógyászomnak, kiíratlak abortuszra, talán el tudom intézni, hogy még ma megcsinálja és akkor minden a legnagyobb rendben lesz – közölte.

– Nem! – Dühödtem fel rögtön. Azon nyomban beindult benne egy megmagyarázhatatlan ösztön, hogy bármi áron megvédjem őt.

– Akkor meg mi a francot akarsz csinálni? Megtartod? Itt biztos, hogy nem maradhatsz. Mit fognak szólni a barátaink és a kollégák – panaszolta.

– Jó, akkor elmegyek, de ez a gyerek meg fog születni akár tetszik akár nem anya – közöltem, majd felmentem a szobámba. Leültem az ágyra és hosszú hetek óta először végre sírásba törtem ki. Eddig bármennyire is fájt Dale elvesztése, nem tudtam sírni, de most, hogy nem csak őt, de a családomat is elveszítem és fogalmam sincs, mihez kezdjek és egyáltalán hová menjek, már túl nagy teher volt.

Pár perc elteltével hallottam, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. Azt hittem mind a ketten elmentek itthonról, de sírásomat kopogás zavarta meg, majd választ nem várva édesapám jelent meg az ajtóba és leült mellém az ágyra. Csak hallgattam, nem tudtam mit mondhatnék még, szégyent hoztam rá, magamra és az egész családra egyaránt. Végül ő törte meg a csendet.

– Tudod, hogy nem maradhatsz, ugye? – Kérdezte, melyre csak bólintással válaszoltam. Nagy sóhajjal egy kulcsot adott a kezembe és egy papírfecnit, melyen egy New York-i cím állt. Kérdően nézem rá.

– Van egy lakásuk New Yorban. Nem nagy de nektek – tartott rövid szünetet, szoktatva magát a többesszám gondolatához, majd folytatta – nektek elég lesz. Ott szoktam megszállni, ha a városban van tárgyalásom. A bánkártyádat használhatod továbbra is – fejezte be. Hatalmas hálát és szeretetet éreztem, hogy ő legalább megkérdőjelezés nélkül elfogadta a döntésem és mellettem áll. Újra megeredtek a könnyeim és hatalmas karjaiba vontam magam, ő pedig megnyugtatóan simogatta a hátam, míg valamelyest elapadtak a könnyeim. Végül arcomat törölgetve néztem fel rá.

– Köszönöm.

- Tudod, hogy anyádnak fontos, hogy mit gondolnak mások és bár nem értek vele egyet, de nem tudok ez ellen tenni. Majd meglátogatlak alkalmanként. Ettől még az én egyetlen kislányom maradsz – mosolygott rám, majd nehézkesen felállt – most mennem kell, de nagyon vigyázz magadra – nézett rám, szemeiben láttam a bánatot.

– Sajnálom apa – mondtam ki amit őszintén éreztem mert sajnáltam, hogy ezt tettem velük. Sajnáltam, hogy belehajszoltam őket ebbe az egészbe.

– Majd hívj, ha odaértél – mondta, majd kiment a szobámból és pár perc múlva a bejárati ajtó csapódása jelezte, hogy ő is távozott.

Szomorú voltam, fájt Dale és a családom elvesztése az egyetemről már nem is beszélve, de tudtam, hogy mostantól mindennél fontosabb lesz az, hogy a babám jól legyen.

Miután jegyet foglaltam az aznap esti New Yorkba tartó gépre, újra megpróbáltam felhívni Dalet, de mint eddig, ezúttal sem vette fel a telefont. Úgy döntöttem, utolsó próbálkozásképpen írok neki egy üzenetet.

„Tudom, hogy nem akarsz velem beszélni, de hidd el, ha nem volna igazán fontos, nem keresnélek, szóval nagyon szépen kérlek, gyere át amint tudsz. Ma délutánig még itthon vagyok! „

Miután elküldtem az üzenetet elkezdtem csomagolni, mihamarabb el kellett hagynom az otthonom, de édesapámnak hála, már volt hová mennem.

Jó ideje tanakodtam miket is vigyek magammal, mikor csengettek. Tudtam, hogy csak Dale lehet az, és a gondolattól, hogy újra beszélhetek vele, nagyon izgatott lettem, azonban azt is tudtam, hogy valószínűleg ha eddig nem is veszítettem el végleg, miután elmondom, hogy gyereket várok tőle, el fogom.

Sietve igyekeztem ajtót nyitni, de a kilincsen megállt a kezem. Kétségbe estem és már egy kicsit sem tartottam jó ötletnek azt, hogy beszéljek vele, de muszáj volt. Erőt vettem magamon miután pár mély levegőt vettem és kinyitottam az ajtót.

Szinte teljesen lemerevedtem. Ott állt előttem, most is tökéletesen nézett ki. Világos barna haja talán kicsit hosszabb volt mint szokott, de kék szemei most is ugyan úgy csillogtak mint régen.

– Most beengedsz vagy itt mondod el, hogy mit szeretnél? – Kérdezte mogorván, melyre csak szélesebbre tártam az ajtót, hogy be tudjon lépni a házba majd becsuktam azt magunk mögött.

A nappaliba sétált majd leült a bézs kanapéra és érdeklődve nézett rám várva, hogy belekezdjek a mondanivalómba.

Nem tudtam hol kezdjem és miképp tálaljam neki a hírt, így idegesen sétálgattam fel s alá míg ő meglepő türelemmel várta, hogy megszólaljak.

Végül tőle kissé távolabb ültem le egy fotel karfájára, lábaim idegesen jártak fel s le, majd egy újabb mély lélegzetvétel után elkezdtem.

– Amit most mondani fogok, az nem jelent semmit. Felfogtam, hogy nem vagy kíváncsi rám és elfogadom de ma elköltözök New Yorkba – kezdtem, de közbevágott.

– Ez az a fontos dolog, ami miatt ide kellett jönnöm? – Kérdezett vissza, de aztán elgondolkozott – Várj, miért költözöl New Yorkba?

– Azért mert terhes vagyok és el kell innen mennem – közöltem visszafojtott lélegzettel. Az arcára kiülő döbbenet többet mondott bárminél. – De mint mondtam, ez nem jelent semmit, csak szerettem volna ha tudod.

– Én ezt nem értem – révedt a távolba – Gyerekem lesz? – Emelte rám riadt, csodálkozó tekintetét.

– Nem, nekem lesz gyerekem – Válaszoltam.

– De hát az enyém is – értetlenkedett.

– Gyakorlatilag igen, de nyilván, ha nem voltál eddig kíváncsi rám, rá sem vagy. Azért pedig ne foglalkozz velem, mert ő lett. Ma elmegyek, nem kell erről többet beszélnünk – mondtam, miközben a szívem majd meg szakadt. – Ennyit szerettem volna! – Közöltem, majd felálltam jelezvén, hogy befejeztem a mondandómat.

– Nem mehetsz el, gyerekünk lesz – Nézett rám s arcáról inkább örömet mintsem haragot olvastam le.

– De igen és ez nem kérdés volt. A szüleim elküldtek. Nem vet túl jó fényt rájuk egy 19 éves egyedülálló terhes gyerek. A lényegen úgy sem változtat, megyek és kész. Jobb lesz így.

– És mégis miben?

– Abban, hogy nem kell azzal a tudattal élnem nap mint nap, hogy itt vagy tőlem egy karnyújtásnyira, de mégsem beszélsz velem és még véletlenül sem leszel nekem az, amit igazán szeretnék. – Válaszoltam már dühösen. Észre sem vettem mennyi elfojtott harag van bennem és most, hogy elkezdett feltörni, nehezemre esett nem folytatni.

– Ezt nem igazán értem – Felelte, nekem pedig nem is kellett több, úgy voltam vele, már mindegy, ennél rosszabb már nem igen lehet a helyzet.

– Akkor elmagyarázom. Azóta szeretlek, mióta bevonszoltad a hátsódat a szomszédba. Annyira vágytam rá, hogy te is azt érezd irántam amit én, aztán pedig azon az estén minden megváltozott. Egy rövid ideig azt hittem, hogy te is úgy érzel mint én, de végül rájöttem, hogy csak szimplán hülye voltam és naiv, hogy azt hittem, hogy egy éjszakánál tovább kellek, sőt, hogy ér annyit a barátságunk, hogy legalább beszélj velem róla, de nyilván nem ért neked semmit az együtt töltött idő. És most, légy szíves menj el, mert még pakolnom kell. – Közöltem, majd a bejárathoz sétálva kinyitottam azt és vártam, hogy Dale kisétáljon az ajtón és egyben az életemből.

Csak zavarodottan nézett rám, majd nehezen, de kisétált az ajtón szó nélkül. Nem mondott búcsút, nem reagált semmit sem az elhangzottakra, csak kisétált elhagyva engem és azt az apró, csöpp kis életet, mely a kapcsolatunk gyümölcse. Engem nem kísért tovább a múlt, mert igaz, fájó szívvel, de új életet kezdek remélve, hogy a jövő még tartogat számomra valakit, aki viszonozza majd az érzéseimet, elfogad és végre én is boldog lehetek. 

*VÉGE*