Tiltott Gyönyör Novellák - 2# - Érzelmek

Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok berezelve. Úgy alapjáraton a terhességtől - nagyjából mindentől félek ezzel kapcsolatban - de jelenleg attól, hogy el kell mondanunk a rokonainknak. Fogalmam sincs, ki hogyan fogadja majd a terhességem hírét. Egyedül Nancy tudja Andyn kívül, bár ő a teljes történetet, míg a rokonaink csak a szépített változatot fogják megtudni.

Kitaláltuk, hogy egyszerre közöljük a hírt mindenkivel, ezért rendeztünk egy családi grillezést, melyre meghívtuk a szülőket, Miát és Tinát, támaszul pedig Nancyt és a párját, Mike-ot.

Idegesen pakolásztam ki a mélyhűtőből az italokat, tucatszorra rendeztem át a tányérokra felhalmozott ételt és süteményeket idegességemben. Úgy éreztem, menten újra – ma már harmadszorra – kidobom a taccsot, ezúttal viszont nem a pocaklakóm miatt. Őszintén bevallom, zavar az, hogy miattam Andynek is hazudnia kell arról, hogy ki a gyerek apja, de közben örülök is, hogy ezt szeretné, hisz így nem kell mindenkinek elmondanom azt a szörnyűséget, ami velem történt. Velem van, és elfogad gyerekestől, amivel, ha lehet, még nagyobbat nőtt a szememben. Azzal, hogy Deant megismertem, nagyon sok rosszat kaptam, és talán sosem fogom feldolgozni a történteket, azonban egy valamit köszönhetek neki, méghozzá a születendő gyermekemet. Ez durván hangzik így, tekintve, hogyan fogant, de lassacskán megbarátkoztam a gondolattal, hogy gyermekem fog születni, és ennek mára végtelenül örülök.

Meleg karok ölelése zökkentett ki a gondolataimból, majd pillanatok múlva megéreztem Andy kellemes, férfias parfümjének illatát, mely minden egyes alkalommal felkúszik az orromba, mintha tudatni akarná, hogy a közelemben van az, akit a világon a legjobban szeretek.

– Még mindig ideges vagy? – kérdezte továbbra is a hátam mögött állva, s a fülembe suttogva, miközben enyhén elkezdett ringatni.

– Szerintem még jobban, mint eddig – feleltem, és nagy sóhajjal döntöttem a vállának a fejemet.

– Semmi szükség rá, örülni fognak – ismételte sokadjára megnyugtatásképp a mai nap folyamán.

– Nem ismered a szüleimet. Az lesz a legnagyobb bajuk, hogy nem vagyunk házasok. Elkezdik majd taglalni azt, hogy mennyire felelőtlen és ostoba vagyok, amiért házasság nélkül vállalok gyereket, közlik majd, hogy nyomban házasodjunk össze, mert ez nem normális dolog így. – Kezdtem el sorolni azt, amiben biztos voltam a szüleimmel kapcsolatban, és már elkezdtem felépíteni magamban a lehetséges végkifejleteket, mikor Andy maga felé fordított és komolyan nézett rám.

– Na, akkor figyelj egy kicsit rám – kezdte, és két tenyere felkaromon pihenve adott nyomatékot a szavainak, én pedig türelmesen vártam azt, hogy mit szeretne mondani. – Semmi közük hozzá! – jelentette ki egyszerűen.

– Hm? - hümmögtem értetlenül. Azt felfogtam, mit mond, csak hosszabb regét vártam arról, hogy felnőtt nő vagyok már, nem szólhatnak bele az életembe és a többi szokásos duma. Ezzel szemben meghökkentem, hogy csak ennyi mondott.

– Semmi közük hozzá. Ha nem tetszik nekik az, ami van, akkor eldönthetik, hogy szeretnének az életünk részesei lenni, vagy sem. Ha igen, fogadják el a döntéseinket, ha pedig nem, tudják merre van a kijárat, és ez most nem csak a te szüleidre vonatkozik, hanem bárkire, aki meg akarja mondani, mit tegyünk – fejtette ki, én pedig nagy szemekkel pislogva dolgoztam fel a hallottakat, majd pár pillanat múlva rájöttem, hogy mennyire igaza van. Senkinek semmi joga beleszólni az életünkbe, ha nekünk jó így, azt el kell fogadniuk, hisz nem vagyunk már tinédzserek.

– gazad van – feleltem, majd apró puszit nyomtam a szájára, ő pedig ezután magához húzott és átölelt.

–Hogy van az én kisfiam? – kérdezte lehajolva a hasamhoz, majd bő aljú pántos felsőmet kezdte felgyűrni, hogy textil nélkül adhasson pár puszit a pocakomra.

– Ezt nem először mondod, honnan tudod, hogy fiú? – kérdeztem rá puszta kíváncsiságból.

– Tudom és kész, nem kell rá magyarázat – felelte, majd hintett pár puszit és simítást a hasamra.

– Na de fiatalok, ezt nem a konyhában kellene – mondta nevetgélve Nancy, ahogy belépett a helységbe. Ő és Mike már itt voltak, a többieknek is hamarosan érkezniük kellett.

– De, ezt bárhol lehet – felelte Andy, miközben egy pillanatra sem mozdult el ez idő alatt a hasamtól. Még adott egy utolsó puszit és visszaigazította a felsőmet, adott egy gyors cuppanóst a homlokomra, mely mostanra már megszokottá vált nálunk, és távozott a konyhából, miközben kinyújtotta a nyelvét Nancyre. Én csak fejcsóválva mosolyogtam a jeleneten, és rájöttem, Andy bármennyire is felnőtt, néha pont olyan óvodás, mint Mia.

Lassan érkeztek a vendégek, először Andy szülei, majd az enyémek, végül Tina és Mia is ideért. Mia, mikor meglátott, mit sem törődve az apjával, hozzám szaladt, én pedig, míg odaért, leguggoltam elé, hogy könnyen a karjaimba vethesse magát. Nagy lendülettel érkezett, és szorosan ölelt, miközben boldog, gyermeki mosollyal adott egy picit nyálas puszit.

– Apának nem is köszönsz? – kérdeztem, mikor kicsit eltoltam magamtól.

– Apaaa - szaladt oda Andyhez is. Látszott rajta, hogy hirtelen azt sem tudta, kinek örül jobban. Andyt is megölelte, azonban őt nem engedte el. Andy az ölébe vette kislányát, aki fejét a vállán pihentette, s úgy figyelte a körülötte zajló eseményeket.

– Gyertek, üljünk asztalhoz – adta ki a parancsot a vendégeinknek, én pedig egyre idegesebb lettem, hisz tudtam, eljött a pillanat.

Nancy és Mike segítségével felszolgáltuk az előre elkészített ételeket, így, mikor már mindenki készen állt arra, hogy elfogyassza az ínycsiklandó grillezett kolbászkákat, virsliket és zöldségeket, Andy kért egy kis figyelmet a jelen lévőktől.

Szörnyen ideges voltam egész nap, de azt hiszem, izgalmam ebben a percben hágott a tetőfokra. Félve pillantottam fel páromra, aki egy apró mosollyal próbált megnyugtatni, kevés sikerrel.

– Tudom, hogy mindannyian kíváncsiak vagytok, honnan jött ez a hirtelen rögtönzött családi ebéd, miközben nem sűrűn szoktunk ilyet tartani. Megjegyzem, nem is értem, miért, szerintem tök jó. Szóval, nyilván sejthetitek, hogy valamiben sántikálunk, és ez így is van. Szeretnénk nektek elmondani, hogy Mollyval babánk lesz. – nyögte ki végre a nagy titkot, bennem pedig megakadt a levegő, ahogy körülnéztem a sokaságon. Pár másodpercig csend támadt, mindenki feldolgozta a hallottakat, majd robbant a bomba.

Az anyám levegő után kapott, és szinte csak hápogott, míg apám szúrós tekintettel nézett ránk. Andy szülei boldogan fogadták a hírt, Tina viszont kevésbé örült, ahogy az arcáról le tudtam olvasni.

Először rezzenéstelen arccal nézett rám, majd Andyre, ezután pedig lesütött szemmel ült, szinte magába roskadva. Sajnos nem tudtam tovább figyelni őt, mert édesanyám, mikor feldolgozta a hallottakat, felpattant ültő helyéből, melyre mindenki elhallgatott, és szinte láttam, ahogy Andy szüleinek lehervad a mosoly az arcukról.

– Komolyan beszél, kislányom? Terhes vagy? – hitetlenkedett az anyám.

– Miért ne mondanék igazat, anya? Igen, az vagyok - feleltem, saját magam is meglepve, nyugodtan.

– Dehát alig ismeritek egymást, és még eljegyzés sem volt – hüledezett továbbra is.

– Nem, anya, nem volt - feleltem továbbra is higgadtan.

– Mit fognak szólni a rokonok? – kérdezte, inkább magától, miközben megtörten huppant vissza a székére. Azt hiszem, nekem sem kellett több.

Egy valamit biztosan megtanultam Andytől, mióta ismerem, és az az őszinteség. Felálltam, majd határozottan apámra, majd anyámra néztem.

– Tudod, anya, csalódtam benned! – kezdtem, melyre anyám szemöldöke a homlokára szaladt, miközben nagy szemeket meresztett rám. – Újra bebizonyosodott, hogy számodra fontosabb az, hogy mit gondolnak mások, mint az, hogy a lányod boldog–e, sőt, az, hogy unokád lesz. Mikor tanulod már meg, hogy sosem leszel boldog, ha azzal foglalkozol, hogy mit mondanak mások? Úgy kell élnem, ahogy szeretnék, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják, mert tudod, sosem fogok tudni megfelelni mindenkinek. Folyton lesz valaki, akinek nem tetszik valami, és én újra, és újra csak ezen rágom majd magam. De ha nem akarunk megfelelni, csak magunknak, úgy sokkal egyszerűbb és boldogabb életet kapunk, és tudod mit? Ha ez nem tetszik neked, vagy bárki másnak, akkor egész nyugodtan kisétálhat az életemből, mert nincs szükségem olyan emberekre, akik folyamatosan elvárásokat állítanak elém ahelyett, hogy szeretnének a döntéseimmel együtt. Szóval, anya, ha úgy érzed, hogy szégyent hozok rád azzal, hogy hamarabb szülök gyereket valakinek, mintsem megházasodok, akkor nagyon sajnálom, de tudod, merre kell hazamenni – fejeztem be a gondolatmenetemet, majd végignéztem a döbbent tömegen.

Úgy éreztem, szűk a tér, a levegő elfogyott, és túl sok az engem, majd anyámat pásztázó szem, ezért jobbnak láttam, kimenni a nappaliból. Utam egyenesen a hátsó kertbe vezetett, ahol leültem a hintaágyba, és nagy sóhaj kíséretében dőltem hátra és csuktam be a szemem. Megpróbáltam a légzésemet kiegyenlíteni, hogy a csillagokba szökkent pulzusomat lassíthassam. Kis idő múlva éreztem, ahogy a hintaágyba valaki leül, s ahogy kisandítottam a homlokomra helyezett tenyerem alól, láttam, hogy Andy szomorú tekintettel néz rám.

– Ne nézz így, megmondtam, hogy ez lesz – szóltam rá, mert nem szeretem, ha sajnálnak, még ha Andy is az az személy.

– Tudom, csak sajnálom, nem téged, hanem, hogy igazad lett – felelte, majd közelebb csúszott hozzám, egyik karját átemelte a vállamon és közelebb húzott magához, hogy fejemet a vállán pihentethessem.

– Jobb már? – kérdezte kis idő múlva, mikor már magam is éreztem, hogy kezdek megnyugodni.

– Igen – feleltem.

– Nem szeretem, ha ideges vagy. Árthat a babának – mondta.

– Tudom, és sajnálom - válaszoltam. – De tudod, hogy nem lehet mindent elkerülni – célozgattam, hisz az anyámon kívül volt még más is, aki nem igazán fogadta jól a hírt.

– Tinára gondolsz? – trafált bele.

– Úgy láttam, nem igazán örült a dolognak – jegyeztem meg – azt hiszem, ma beszélned kellene vele erről.

– Igazad lehet. A mi kapcsolatunk igen komplikált volt mindig is. Amolyan se veled, se nélküled stílusban – felelte, majd halk, fáradt sóhajjal folytatta – a szüleid elmentek.

– Gondoltam, hogy így lesz - feleltem belenyugodva, hisz meg sem fordult a fejemben, hogy anyám átgondolja a szavaimat és esetleg átértékeli a hozzáállását, inkább sértődötten és büszkén távozik, mintsem beismerje, hogy igazam van.

– Gyere, menjünk be a többiekhez, már biztosan esznek, és szerintem – tette a kezét a hasamra – a kisfiam is éhes.

– Nem, én vagyok az éhes, ő csak eszik, ha adok neki – kuncogtam, és felálltam az imbolygó hintaágyból, magammal húzva Andyt is, majd kézen fogva sétáltunk be a házba, ahol a családunk megmaradt tagjai csak minket vártak.

– Nem esztek? – kérdeztem meglepődve, mikor beértünk, és láttuk, hogy senki sem fogott hozzá a lakomához.

– Nem, titeket vártunk – felelte Amy, Andy anyukája.

– Köszönjük – mondtam, majd leültem a helyemre Andyvel együtt.

– Akkor lássunk is hozzá – jelentette ki Andy, mintha mi sem történt volna, és tenyerét összedörzsölve pakolta meg a tányérját, miközben mindenki más is elkezdte az étkezést.

Miután befejeztük, és el akartam kezdeni leszedni az asztalt, Mike, Nancy és Andy összefogva ellenem, elküldtek a kanapéra pihenni, míg ők mindent megcsináltak. Mia az ölembe telepedett le, míg Amy és Chris, Mia nagyszülei, velünk együtt üldögélt a kanapén, Tina pedig külön ült az egyszemélyes fotelben, s csendben hallgatta a csevegésünket. Eddig nem volt közöttünk túl sok kommunikáció Tinával, általában ha hozta Miát, köszöntünk egymásnak, és ezzel ki is halt közöttünk a kapcsolat, de most némi feszültséget éreztem a levegőben. Tartottam tőle, hogy ebből még lehet közöttünk nézeteltérés, de bíztam benne, hogy ezt felnőttek módjára tudjuk majd megbeszélni.

– Tina – kiabált ki Andy a konyhából, melyre az említett fél rögtön el is indult a hang irányába, ezzel pedig egyidejűleg Nancy és Mike lépett be az ajtón.

– Csak el szeretnénk köszönni. Köszönjük a meghívást – adtak mindketten két puszit, majd Amytól és Christól is elköszöntek. Ahogy rápillantottam a nappali falán csüngő nagy, kerek órára, meglepődve tudatosult bennem, hogy már fél hat is elmúlt. Rájöttem, hogy miért voltam már olyan fáradt, hisz egész nap izgultam a késői ebéd miatt, és a szüleim műsora is lefárasztott. Mia is nagyokat ásítozott az ölemben, és tőle nem meglepő módon nyugodtan ücsörgött és a csuklómon lévő ezüst lánccal játszott.

– Álmos vagy? – kérdeztem tőle, melyre megint nagyot ásított és gyermeki hangján helyeselt.

– Nem sokára jön anya, és mentek haza, jó? – kérdeztem újra.

– Nem, itt akarok aludni – kérlelt selypítve.

– Majd megbeszéljük apával és anyával – feleltem mosolyogva, majd felpillantottam Amyékre, akik csendben mosolyogva figyelték a kislánnyal közös beszélgetésünket.

– Nagyon jól bánsz vele – dicsért meg Chris. – Szeret téged. Mindig emleget, mikor nálunk van - mosolygott rám, majd feleségére.

– És, mennyi idős a baba? - kérdezte Amy izgatottan.

– Tizenkét hetes ezen a héten - feleltem büszkén, majd Miát letéve felálltam, és a sarokban lévő polcról levettem a babanaplóm, melybe szépen gyűjtögettem az eddigi ultrahangos fotókat. Odaadtam nekik, hogy meg tudják nézni, és visszaültem a helyemre, de ezúttal Mia mellettem ült. Mivel mindössze három kép volt, gyorsan a végére értek, de a reakciójukat nem tudtam meghallgatni, mert Tina lépett be könnyes szemekkel a nappaliba, Andy pedig mögötte.

– Gyere, Mia, megyünk – mondta kislányának, miközben a vállára akasztotta a táskáját.

– Anyaa, itt akarok maradni - kérlelte anyját.

– Ne, ma szívem, holnap áthozlak, de most megyünk - felelte.

– Lécciiiii - kezdett hisztibe, de én megelőztem a bajt, mert láttam, hogy Tina tényleg menne, így oda fordultam a kislányhoz.

– Mit szólnál hozzá, ha ma hazamennél, holnap pedig anya áthozna, segítenél nekem bevásárolni, és utána elmennénk fagyizni? – kérdeztem tőle, mintha ez valami hatalmas feladat lenne, amit egyedül nem tudok megoldani.

– Apa is jöhet? – kérdezte megfontoltan.

– Ha szeretne, persze – feleltem.

– Jó – egyezett bele, és már indult is a cipője keresésére.

– Mi is indulunk – álltak fel Andy szülei is.

Miután mindenkitől elköszöntünk és hazaindultak, fáradtan rogytunk le a kanapéra. Fejemet Andy vállának döntöttem, úgy fújtam ki a levegőt, némiképp hangosabban, mint általában.

– Hogy ment? – kérdeztem, mert már kíváncsi voltam, mit sikerült megbeszélniük Tinával.

– Nehezen. Azt hitte, hogy csak egy újabb hóbort vagy, és majd végül úgyis együtt leszünk – mondta fáradtan. – Ezért is érte olyan váratlanul a baba. Szerintem az volt a baj, hogy túlságosan biztosra vette, hogy én vagyok neki, és mindent elviselek, csak mert van nekünk Mia. – kezdett bele a gondolatmenetébe. – De mindegy, most rossz neki, de majd jobb is lesz. Neki is bele kell törődnie, hogy nem lesz már közöttünk semmi – jelentette ki, majd hozzám bújt.

Vannak könnyebb és nehezebb napjaim mostanában. Ez határozottan nehéz volt. Tudtam, milyenek a szüleim, tudtam, hogy így fogják fogadni, de azért egy picit reméltem, hogy örülni fognak majd. Bízom benne, hogy kis idő múlva megbékélnek majd, és felfogják azt, amit mondtam nekik, mert bármennyire is cseszték el a fiatal koromat azzal, hogy ilyenek, attól még a szüleim és szeretem őket, ahogy ők is engem, csak sosem mutatják ki. Ha másért nem, egy dolog miatt jó, hogy ilyenek: én megtanultam, hogy milyen ne legyek.