Tiltott Gyönyör Novellák- 1# - Egy kis, apró élet

Hetek teltek el azóta, hogy megtudtuk: Molly terhes. Bár látom, hogy sokszor eszébe jut még a múlt, és nem heverte ki a történteket, úgy tűnik, jól van. Bevallom, egy kicsit félek attól, hogy nem tudja majd feldolgozni azt, hogy a baba milyen körülmények között fogant, s bár tudom, hogy sosem tenne olyat, amellyel bántaná a babát, még mindig fenntartom a véleményem arról, hogy talán egyszerűbben le tudná zárni ezt magában, ha felkeresnénk egy szakembert. Egyszer már felhoztam ezt, de azt mondta, jól van, és nincs szüksége rá. Remélem, tényleg így is van. 

Olykor, mikor úgy tudja, nem látom, és akad rá lehetőségem, figyelem őt. Ilyenkor általában az ágyon pihen, tévét néz, vagy olvas. Mindig simogatja a hasát. Emlékszem, Tina nem volt ilyen. Tudta, hogy terhes, de sosem mutatta ki a szeretet ezen formáját ebben az időszakban, sőt, azt sem nagyon szerette, ha én simogatom, ellenben Mollyval. Ő hagyja, hogy hozzá bújjak, és akár órákon át is képes elviselni a cirógatásomat. Nem mintha Tina rossz anyuka lenne, de állítása szerint nem fogta fel azt, hogy gyereke lesz. Tudta, de nem volt meg a kötődés addig, míg először meg nem pillantotta. Azután minden megváltozott. Mia volt a mindene, egy percre sem hagyta magára. Talán mondhatjuk azt is, hogy ez is közrejátszott a szakításunkban, hogy szinte elfelejtette, hogy létezem, és nem igazán hagyta, hogy rajta kívül bárki is gondoskodjon Miáról.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek, hogy a sorsom újra megismétlődik, és Mollyt is elveszítem, mint Tinát, de csak bízni tudok benne, hogy nem így lesz. A kapcsolatunk Mollyval egészen megváltozott. Kifejezetten szeretet éhes lett, úgy örül, mikor hazaérek a munkából, mintha ezer éve nem látott volna. Már tudja, hogy nagyjából mikor érek haza, és mikor meghallja, hogy megérkeztem, akkor pedig elém siet az ajtóba, és hatalmas öleléssel fogad. Ilyenkor percekig el sem enged, csak szorít magához, és elmondja, hogy mennyire hiányoztam neki.

Számomra ez cseppet sem teher, sőt, mindig várom, hogy hazaérjek, mert ahogy neki, nekem is pontosan annyira szükségem van arra, hogy így fogadjon. Imádom az érzést, mikor egy nehéz nap után hazaérek, és tudom, hogy várt rám. Általában gyors vacsora és tusolás után egy kicsit beszélgetünk még az ágyban, majd összebújva alszunk el.

– Molly, készen vagy? – kiabáltam a konyhából, mert lassan indulnunk kellett az orvoshoz. Ez az első ultrahang, amin én is részt veszek. Nagyon izgatott vagyok már, hisz végre láthatom a kis csöppséget, hisz ebben az időszakban már szépen fejlődik a magzat.

– Egy pillanat – kiabált vissza, majd pár perc elteltével meg is jelent a konyhában. Szűk fehér trikót viselt, mely alatt már látszódott enyhén gömbölyödő pocakja. - Még iszok egy kis vizet, és indulhatunk – felelte, miközben a szekrényből kivett egy kis üveges ásványvizet, és nagyot kortyolt belőle.

– Komolyan mondom, folyamatosan szomjas vagyok, aztán meg csodálkozom, hogy folyton pisilnem kell – bosszankodott.

– Ilyen ez, szívem - feleltem mosolyogva, majd puszit adtam a homlokára, és elindultunk a kórházba, ahol már vártak bennünket. Miután bemutatkoztam az orvosnak, el is kezdődött a vizsgálat. Molly felfeküdt a vizsgálóasztalra, a fekete cicanadrágját pedig kellőképpen lehúzta ahhoz, hogy az orvos kényelmesen hozzáférjen a hasához. Miután az ultrahangos gépet közelebb húzta, egy zselés anyagot nyomott a hasára, majd az ultrahangfejet ráhelyezte a felületre, mellyel egyidejűleg a monitoron megjelent a kisbabánk.

Csak néztem, s ámultam, hogy már mennyire fejlett. Kezei és lábai is láthatók voltak már, pedig az orvos azt mondta, aligha nagyobb az öklömnél. Ahogy rápillantottam Mollyra, szemeiben könnyek gyűltek, és boldog mosollyal tekintett vissza rám. Miután meggyőződtünk róla, hogy minden rendben van, a baba a korához képest tökéletesen fejlődik, kaptunk néhány képet, amelyeket eltehetünk emlékbe, megbeszéltük a következő vizsgálat időpontját, és elindultunk haza.

– Olyan nagy már – pillantott fel rám még mindig boldog, büszke mosollyal az arcán Molly.

– Igen, és nézd, ott a keze - mutattam a fotóra, amelyet eddig a kezembe tartottam, miközben összebújva sétáltunk a kórház folyosóin.

– El kellene mondanunk a szüleimnek, és a tieidnek is – mondta, miközben egy nehézkes sóhaj hagyta el az ajkait.

– Igen, tudom. És most már szerintem Tinának és Miának is – feleltem.

– És mit mondunk? A tied? – kérdezte félve.

– Igen, az enyém. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi történt. Így a legegyszerűbb, és különben is, nem attól leszek az apja, hogy én csináltam-e – válaszoltam határozottan.

– Ebben igazad van! - mosolygott.

–Nekem mindig igazam van, akkor is, ha nem - feleltem, majd közelebb húztam magamhoz, apró puszit nyomtam a szájára, és boldogan nevetve sétáltunk ki a kórház robusztus bejáratán át a meleg nyári hőségbe.