Tiltott Gyönyör Novellák- 4# - I/2 - Váratlan látogató

Teltek, múltak a hetek, és én végre-valahára azt éreztem, teljes az életem. A baba, a pocakomban szépen cseperedett, nagyobb komplikáció a terhességem alatt eddig nem volt, ha leszámítjuk azt, hogy az orvosom ajánlására óvatosabban kell bánnom a cukros ételekkel, mert némi ingadozást lehetett felfedezni a vércukor szintemnél. Ez akkor derült ki, mikor többször előfordult, hogy rosszul éreztem magam és szédültem.

Kaptam egy vércukormérőt, és reggel, illetve este meg kellett mérnem a vércukor szintemet, és ezt rendszeresen egy füzetbe kellett vezetnem. Mióta jobban odafigyelünk, szerencsére rendben vagyok.

Andyvel kiegyensúlyozott az életünk, s bár a baba nem az övé, a sajátjaként tekint rá. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen férfi van az életemben, hisz nem tudom, hányan tudnák ezt elfogadni rajta kívül.

Ma töltöttem be a 28. hetemet. Már jó ideje le sem tagadhatnám azt, hogy én bizony babát várok. Alig szedtem fel néhány plusz kilót, és talán mondhatom, hogy sosem éreztem magam jobban a bőrömben, leszámítva a nehézkes alvást. A baba nemét nem tudjuk, és úgy döntöttünk, várunk a születéséig. Még fogadtunk is: ha Andynek lesz igaza, és fiú, akkor ő nevezheti el, ha pedig nekem, és lány, akkor pedig én. Kompromisszum. Ez az egyik legfontosabb dolog a kapcsolatunkban, és úgy érzem, beválik. Mindig, mindent megbeszélünk, és ha esetleg ellentétes nézeteket vallunk, nem erőltetjük rá a másikra az akaratunkat, hanem egy olyan megoldást találunk, ami mind a kettőnk számára elfogadható. Mivel Andy mindenképpen el szeretett volna jönni a 27. heti ultrahangra, azonban nem tudta áttenni a műszakját, megbeszéltem az orvossal, hogy egy hetet csúsztassunk, így ezen a napon újra láthattam a kisbabánkat.

Természetesen minden rendben volt, így egy szigorúan cukormentes fagyizás után kicsit fáradtan indultunk haza.

Miután leparkoltunk a ház előtt, lassan, összefűzött ujjakkal indultunk el a lakásunk bejárata felé, mikor észrevettem, hogy valaki ül a verandán.

Rossz érzésem támadt, mert túl ismerős volt az alak. Ahogy közelebb értünk, már nem csak felvetés volt az, hogy ki vár ránk a ház előtt, hanem tény. Dean ült a verandára kirakott kerti fotelben. Arca soványabb volt, mint régen, talán még pár kilótól meg is szabadult a hónapok során. Ahogy megláttam őt, újra éreztem minden fájdalmat, amelyet okozott nekem. A lépcső előtt pár lépéssel megtorpantam, melyre Andy kérdő tekintettel nézett rám, miközben torkán akadt a mondat, melyet eddig olyan nagy lelkesedéssel regélt. Nyilván, ő nem vette észre a hívatlan vendéget egészen addig, míg tekintetét rólam az ajtó irányába nem vezette. Míg én döbbenten, szinte megkövülve a rám zúduló érzésektől álltam, addig az ő arcán fellelhető volt a felismerés. Túl gyorsan történt minden. Egyik pillanatban Andy még mellettem állt, a másikban pedig már Dean felé tartott, miközben dúvad módjára ugrott neki. Mire odaért, már Dean is talpra pattant, s hiába tette maga elé védekezően a kezét, miközben azt hajtogatta, hogy meg tudja magyarázni, miért van itt, Andyt ez nem hatotta meg. Az első ütése egyenesen az arcába landolt, s mikor Dean megtántorodott, Andy akkor sem hagyta abba. Bordáira mért pár ütést, majd még egy az állkapcsát találta el. A nagy fennforgásban én is észbe kaptam, és pár feleslegesen elhangzott "elég" és "hagyd abba" után erélyesen kiabáltam Andyre, mire ő végre befejezte Dean verését.

– Gyere, menjünk egy kicsit távolabb – álltam Andy elé, majd a mellkasánál fogva próbáltam egy kicsit hátrébb taszigálni, félve attól, hogy újra elkezdi ütni Deant, és esetleg komolyabb baja lesz. Nem is tudom, hányféle érzelem futott át a testemben ezekben a percekben. Féltem, mert Andyt féltettem. Ledöbbentem, mert nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra látom azt a személyt, akit legszívesebben az emlékeimből is kitörölnék. Ideges voltam, mert nem tudtam, mit akar, de legfőképp attól féltem, hogy ha tudomást szerez arról, hogy tőle vagyok terhes, esetleg el akarja majd venni tőlem, vagy részt akar venni az életében, ezt pedig nem hagyhatom. Soha, semmilyen körülmények között nem tudhatja meg, hogy lesz egy gyereke.

– Mi a francot akarsz?– vetettem hátra, miközben még mindig Andyt próbáltam lenyugtatni, aki szemöldökét ráncolva meredt az említett személyre, tekintetét egy percre sem vette le róla, s félő volt, ha egy pillanatra is odébb állok, ő újra neki támad.

– Megmagyarázom. Bocsánatot szeretnék kérni – nyögte, miközben nehézkesen egyenesedett ki.

– Bocsánatot? Tudod mit tettél, te köcsög? – kiabált dühtől ittasan Andy a fejem felett, miközben mutató ujjával tette határozottabbá mondandóját.

– Tudom, és meg tudom magyarázni, csak kérlek, hallgassatok meg– mondta, szinte már könyörögve, de nekem egy pillanatig sem esett meg rajta a szívem.

– Andy, kérlek, nyugodj meg. Semmi baj, csak légy szíves, ne ugorj neki még egyszer. Jó? – kérleltem, melyre némileg hezitálva, kissé megenyhülten bólintott párat. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nem lesz baj, Dean felé fordultam.

– Nem tudsz olyat mondani, ami miatt kevésbé gyűlölnélek – szűrtem a fogaim között.

– Tudom, de ezt el kell mondanom. Csak hallgass meg – kérlelt továbbra is, s ahogy ránéztem, újra azt a régi Deant láttam, akibe az elején beleszerettem, azonban az érzéseimen nem változtatott semmit a tény, hogy ezúttal nem az erőszakos és velejéig romlott arcával találkoztam.

– Ha meghallgatlak, utána elmész, és sosem jössz vissza? – kérdeztem, miközben karomat összefontam a mellkasom előtt.

– Ha azt szeretnéd, akkor nem. – felelte, miközben kifújta a bentartott levegőt. Andy továbbra is feszülten állt a hátam mögött, keze a vállamon pihent. Éreztem a testéből kiáramló feszültséget, melytől én is csak idegesebb lettem.

– Andy, kérlek, most bemennél egy kicsit? – pillantottam fel rá, de ő újra összeráncolta a szemöldökét, majd válaszolt.

– Az biztos, hogy nem hagylak vele kettesben." – mondta, szinte megbotránkozva.

– Pedig én azt szeretném – feleltem határozottan, melyen magam is meglepődtem, mert abszolút nem éreztem ezt a gondolatot határozottnak és jónak, de egyszerűen addig, míg Andy mellettem fújtat, és azt kell figyelnem, melyik szavára ugrik újra a torkának, nem tudok tisztán gondolkozni. – Kérlek. – kissé hosszúra nyúlt gondolkodási idő után beleegyezett abba, hogy a nappaliban lesz, és a szemét az ablakról le sem fogja venni, ahonnan persze teljesen ránk lehetett látni.

Mikor Andy bement, én megpróbáltam Deantől a legtávolabb ülni, és nyugalmat erőltetni az idegességtől bőszen dobogó szívemre.

– Öt percet kapsz – mondtam mogorván, néhány perc elteltével, mikor még mindig nem kezdte el a mondandóját.

– Rendben – bólintott, majd nagy levegőt vett, és belekezdett, de a szemembe nem nézett.

– Tudtam, hogy problémáim vannak a dühöm kezelésével. Mindig is volt. Az egyetemen jót tett a foci, de pár éve már nem sportoltam, és ez meglátszódott. Sosem történt még ilyen, Molly. Esküszöm, én nem bántottam még nőt – nézett végre a szemembe, és az övéiből sütött a bűntudat, ezzel azonban nem voltam kisegítve. – Az az egész olyan volt, mintha nem is én lettem volna. Miután elmentél, rájöttem, hogy mit tettem, és arra, hogy ez nem normális dolog, ezért határozatlan ideig szabadságot kértem, és befeküdtem egy klinikára. Kiderült, hogy nagyobb volt a gond annál, mint amit gondoltam, de ebbe nem szeretnék belemenni. A lényeg, hogy beteg voltam, Molly. Tudom, hogy ez a tényen nem változtat, de úgy voltam vele, ha ezt tudod, talán könnyebb lesz megértened a dolgokat. A kezelésem része az, hogy most itt vagyok. Bocsánatot kell kérnem, és akarok is. Tudom, hogy ez jelentéktelen, hisz a baj már megtörtént, de kérlek, csak próbáld meg. – fejezte be a mondandóját, én pedig megijedtem. Ha mentálisan beteg, akkor lehet, hogy a gyerekem is örökölheti. Eddig attól féltem, hogy a személyiségét örökli majd, amíg azt hittem, hogy ez vele jár, hisz van ilyen, de a gondolat, hogy esetleg beteg lehet a gyerekem, szörnyen megrémisztett. Nem is érdekelt már, hogy mi történt, csak azt akartam tudni, hogy ennek mekkora az esélye.

– Ez a betegség örökletes? – kérdeztem ijedten.

– Azt hiszem, hogy nem, csak hajlamosító tényező, ha volt a családban. Legalábbis ezt mondta az orvos – felelte, én pedig egy kicsit megnyugodtam.

– Értem – feleltem, és nem tudtam mást mondani. Lehet, hogy azt várta, hogy majd megbocsájtok neki, de ez nem fog bekövetkezni. Egyszerűen nem megy.

– És, hogy vagy? – kérdezte meg végül, miközben a tekintetét a gömbölyödő pocakomra vezette, miután beállt közénk a kínos csend, ha nevezhetem így, mert a helyzet eddig is kínos volt.

– Jól vagyok – feleltem röviden. Tudtam, hogy a babára céloz, azonban abban is biztos voltam, hogy semmi esetre sem mondom el neki, hogy az övé a gyerek. Ha kell, hazudok, ez esetben nem érdekelt. – És akkor te már meggyógyultál? – kérdeztem, csak hogy terelhessem a témát.

– Nem, de jobban vagyok. Gyógyszereket kapok, rendszeresen járok pszichológushoz, aki figyeli az állapotomat. Mondhatjuk, hogy olyan vagyok, mint régen, mikor jó napjaim voltak. – válaszolta némi büszkeséggel.

– Akkor, ennyit akartál elmondani? – kérdeztem, csak hogy minél hamarabb túl lehessünk ezen a beszélgetésen, és végre biztonságban érezhessem magam.

– Igen, azt hiszem. – felelte, melyre én felálltam, jelezvén, hogy ennyi volt a kommunikáció közöttünk, ő azonban azzal a kérdéssel, melyre nem akartam válaszolni, megállított.

– Molly, az enyém a baba? – kérdezte, melyre én úgy döntöttem, jobb mégis visszaülnöm. Pár pillanatig vívódtam magamban, a lelkiismeretem és az eszem csatát vívott. Végül határozottan feleltem.

– Nem, Andyé. – mondtam, melyre ő aprót bólintott, s talán egy kicsit, mintha rosszul is esett volna neki a válaszom.

– Rendben, akkor én most... megyek" – mondta zavartan, majd felállt, és elindult a lépcső felé, míg én a bejárati ajtó irányába. Kezem már a kilincsen pihent, mikor Dean még egyszer utánam szólt.

– Molly, én tényleg sajnálom– hallottam meg távolabbról az újbóli bocsánatkérését. Csak hátra pillantottam, de nem törődtem azzal, hogy válaszra méltassam, és szerintem ő sem várt reakciót. Csak csendben léptem be a házba, magamban megpróbáltam feldolgozni az információkat.

A nappaliba belépve Andy még mindig bosszúsan ült, testtartása hanyag volt, szemeiből azonban sugárzott az elfojtott düh. Fáradt sóhaj kíséretében ültem le vele szemben a fotelba. Láttam, hogy legszívesebben rám zúdítaná az elfojtott véleményét, de inkább csendben maradt. Hosszú percekig ültünk egymással szemben, én a fejemet hátradöntve próbáltam megnyugodni, és feldolgozni az imént történteket. Szememet behunyt szemmel próbáltam relaxálni, kis sikerrel, mikor Andy hangja zökkentett ki...