23.Rész

***Molly***

Nem tudom, hogy mi a rosszabb: egy felnőtt szájából hallani a véleményét, ami számomra negatív, vagy az, hogy egy kislány is ugyanazon az állásponton van, mint mások. Az extra hab a krémes habos tortámon az, hogy kezdem elhinni azt, amit nekem papolnak. Annyira reménykedtem abban, hogy Deannél ez tényleg csak egyszeri eset volt, és soha többé nem fordul elő, de közben mindenki azt mondogatja, hogy hagyjam ott, mielőtt újra megtörténik.

De miközben így bánt velem egyszer, amellett hónapokig csak a tenyerén hordozott, mindent megadott nekem, velem volt, ha beteg voltam, és akkor is, mikor öröm ért. Velem örült és velem sírt, miközben a tökéletes társ mintáját követve viselkedett velem, de ezt persze senki sem értheti, nem látják, ezt csak én éreztem. Szeretet, tisztelet és megértés volt közöttünk.

Tartozni valakihez csodálatos volt eddig, de ez az egy apró tett elhomályosítja azt a sok szép pillanatot és érzelmet, melyet átéltünk együtt.

Ezen merengve bambultam, míg Andy Miát próbálta elaltatni. Miután megérkeztem, egyre nyűgösebb lett, nem akart semmit, és közben mindent szeretett volna, éhes volt, de nem evett, szomjas volt, de nem kért semmit, amit Andy elé tett, ezért hosszas nyűglődés árán sikerült becsábítani az ágyba.

– Végre kidőlt – mondta suttogva Andy, miközben óvatosan settenkedett a nappali ajtajából felém, majd leült mellém a kanapéra.

– Szegénykém. Sajnálom. Érdekes, mennyire ki tud hatni egy ilyen sérülés a kedvére is egy gyereknek – mondtam, miközben elmerengtem ezen, és az is eszembe jutott, mi lesz később, mikor elmúlik a fájdalomcsillapító hatása. Összeszorult a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy mennyit fog még szenvedni ez a kislány a fájdalmaival.

– Igen, és az egész az én hibám, de hagyjuk. Mit szerettél volna megbeszélni? – kérdezte érdeklődve, azonban fáradtan sóhajtva, miközben gyorsan témát váltott.

– Tulajdonképpen meg akartam beszélni azt, ami kettőnk között van, vagy volt, mert kezd egy kicsit komplikáltá válni a helyzet, és mielőtt még furcsábbá válik, úgy gondolom, jobb, ha tisztázzuk – feleltem kérdésére nyugodtan, s higgadtságomon én magam is meglepődtem. Nem voltam ideges, nem voltam szórakozott, egyszerűen csak megnyíltam előtte, és elmondtam, mit szeretnék, s ez furcsa mód jól esett. Nem volt nehéz kimondani számomra ezeket a szavakat, nem fogott el szorongás, és csak egy apró izgalom volt bennem a válaszával kapcsolatban. Nagyon megkedveltem őt, és nem szerettem volna elveszteni, mert rájöttem, nagyon hiányzott az elmúlt pár hónapban.

– Ebben igazad van, én is szeretnék tisztázni pár dolgot, és ezúttal szeretném, hogy végig is hallgatnál. Elég nehéz nekem, és szeretném ezt úgy elmondani, ahogy már jó pár hónapja akartam – közölte, és nagy levegőt vett, majd kifújta, és belekezdett. – Szóval, én szerettem volna neked elmondani valamit pár hónapja, de akkor nem sikerült, és úgy érzem, ezt tudnod kell, mielőtt döntesz a kettőnk kapcsolatáról – szólt pár szót előzetesen a dologról, majd jobb kezemért nyúlt, és hüvelykjével simogatta a kézfejem.

Újabb nagy levegőt vett, szeméből kétségek, némi félelem és bátortalanság sugárzott, ami Andytől meglepő volt, hisz ő mindig magabiztos, és tudja, mit szeretne. Legalábbis eddig annak láttam.

Kifújta a már másodpercig bent tartott levegőt, majd bátran a szemembe nézett, és közölte reményteljes pillantásokkal: Szeretlek!

Őszintén szólva, nem fogtam fel azt, amit mondott. Egyszerűen nem ment. Szeret? De hogyan és miért? Sőt, a legfontosabb kérdés: Mi óta?

– Szeretsz? – kérdeztem vissza döbbenetem közepette.

– Igen, szeretlek, már nagyon régen, de mikor el akartam mondani, te elmesélted, hogy Deannel vagy, én pedig jobbnak láttam, ha hallgatok.

– De miért? – tettem fel egy kérést újra, jobb híján. Nem értettem a dolgot, és a legfurcsább, hogy szívem mélyén nem csak döbbenetet, de némi boldogságot is éreztem. Azt hittem, a mi kapcsolatunk lehetetlen. Azt gondoltam, egy ilyen kedves, helyes srácnak, aki ennyire odaadó és családcentrikus, nincs szüksége egy magam fajtára, aki szétszórt és gyenge jellem.

– Most azt kérdezed, miért szeretlek? – kérdezett vissza meglepődve.

– Igen, miért? Miért én? Hisz nálam sokkal szebb és jobb nőkkel is találkoztál. Akkor miért pont én?

– Mert te más vagy. Nem olyan, mint a többi, és az összes közül, akikkel valaha találkoztam, te vagy a legszebb. Imádom, mikor reggel mellettem szuszogsz, csodálom, ahogy Miával bánsz. Rögtön megszeretted vele magad, ami ritka. Te elfogadsz a múltammal, a régi munkámmal és a sok szarral együtt, amivel nap mint nap küzdök. Te az embert láttad bennem, nem pedig a tárgyat, mint mások. Szeretlek, és biztos vagyok benne, száz százalékig. Majd belepusztultam, hogy nem láthatlak, nem lehetsz mellettem... és mikor tegnap itt aludtál el, úgy éreztem, végre újra kapok levegőt. – fejezte be az érvelését, én pedig csak döbbenten hallgattam végig a szavait. Hihetetlen számomra, hogy ő ezt így látja, és érzi, hisz én nem így láttam a helyzetet, vagy csak nem akartam bevallani magamnak. Most, hogy ezt elmondta, kezd számomra is világossá válni, mi is van közöttünk igazából. Lehullt a lepel, már én is tisztán látok.

Az érzelmeim szinte villámsebességgel kólintottak fejbe, és rájöttem, én is szeretem őt, csak elhitettem magammal azt, hogy ez az egész közöttünk lehetetlen. Addig mondogattam azt, hogy nem kellek neki, míg el nem hittem, és semmit sem vettem észre. Egy jelre sem figyeltem, ami arra utalt, hogy többet érezhet irántam. Csak ledöbbenve néztem őt, fürkésztem az arcát, csodáltam a gyönyörű égszínkék szemeit, melyben ott bujkált a kétség. Azon gondolkoztam, mit mondjak, hisz szeretem, és ő is engem, de ez nem ilyen egyszerű. Ott van nekem Dean, együtt élünk. Nem rúghatom csak úgy fel az egészet.

Ahogy teltek a percek, Andyn láttam, hogy egyre idegesebb. Várta a válaszom, de egyszerűen nem tudtam, mit mondani. Úgy éreztem, át kell gondoljam, le kell tisztázzam magamban a dolgokat. Megérdemli azt, hogy végre őszinte legyek vele, de így, ilyen káosszal a fejemben és a szívemben, úgy érzem, nem biztos, hogy jól döntenék.

– Nem mondasz erre semmit? – kérdezte, mikor már eltelt több hosszú perc, de én még mindig csak döbbenten néztem rá.

– Kellene, de nem tudok. Sajnálom, de nekem ezt át kell gondolnom, ez így... bonyolult. – feleltem.

– Nem, nem az! – csattant fel. – Nagyon is egyszerű. Vagy engem szeretsz, vagy őt, és ezt érezned kell. Vele, vagy velem akarsz lenni? – kérdezett újra.

– Nem tudom, ez annyira bonyolult – csattantam fel én is.

– Ne mondogasd ezt! Akkor bonyolult valami, ha azzá teszed. Mit érzel, ha velem vagy, és mit, ha vele? Elmondom én, mit érzek, hátha így könnyebben tudsz dönteni!

Ha este hozzám bújsz, fellélegzek, megnyugszok és boldogan alszok el, reggel pedig kipihenten ébredek. Ahogy kinyitom a szemem, meglátlak téged, és újra elönt a boldogság. Legszívesebben örökké ölelnélek, és soha el sem eresztenélek. Bármit meg tudok veled beszélni, és nem félek semmit sem megosztani veled. Tudom, te nem ítélnél el semmiért. Ha rád nézek, úgy érzem, hazaértem, mindegy, hol és milyen körülmények között vagyunk. Nem számít, csak az, hogy együtt legyek veled, és tudom, bármit megoldok, ha velem vagy. Szerintem ez a szerelem, és ezt nem érezheted két ember iránt ugyanúgy, úgyhogy ne mond nekem azt, hogy bonyolult, és azt sem, hogy nem tudod eldönteni. – mondta, miközben hevesen gesztikulált kezeivel.

– Jó, rendben, nem mondom, de akkor is át kell ezt gondoljam. – feleltem, és már álltam is fel, hogy hazainduljak, és ő velem együtt tette ezt. Zavart voltam a rengeteg érzelemtől és gondolatoktól, melyeket rám zúdított, és talán fel sem fogtam még, miket mondott nekem, nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak, csak azt, hogy időre van szükségem. – Majd kereslek, jó? – mondtam, és elindultam a bejárati ajtó felé.

– Most elmész? – kérdezte döbbenten, ahogy látta, hogy elindulok.

– Igen. – feleltem gondterhelten.

– Várj, hazaviszlek, csak Miát beteszem a kocsiba – vágta rá rögtön, de én leállítottam.

– Nem kell, hagyd csak, sétálok.

– De messze laksz innen, akkor hívok egy taxit – erősködött.

– Nem, jó lesz a séta. Van mit átgondoljak – feleltem, miközben már az ajtóban álldogáltam.

– Rendben, ahogy szeretnéd.

– Akkor majd beszélünk – feleltem, majd közelebb léptem, jobb kezemmel megsimítottam az arcát, majd vállába kapaszkodva adtam arcára egy lágy puszit, miközben mélyet szippantottam parfümje fűszeres illatából, mely lágyan keveredett a nem régiben elszívott cigarettájának füstjével.

Ahogy elengedtem és hátrább léptem, ő még mindig behunyt szemmel állt előttem, és mikor kinyitotta, minden érzelem az arcára volt írva. Olyan elkeseredettség ült ki az arcára, melyet még sosem láttam tőle, és a szívem majd meg szakadt, hogy így kell itt hagyjam őt, de muszáj, ahhoz, hogy tudjam, mi számomra a legjobb. Miután nehéz szívvel elköszöntem, lassan kezdtem sétálni a meleg utcán. A nap forrón sütött, családok grilleztek a kertekben, gyerekek játszottak az élénk zöld pázsiton, bicikliztek az utakon, én pedig csak ballagtam, és azon merengtem, mit tegyek. Dean vagy Andy. Azt kell válasszam, aki számomra a legjobb. Dean eddig kedves volt velem, odaadó, ő egy fix pont az életemben, míg Andy nem az. Voltam vele párszor, a kapcsolatunk érdekesen indult, és nehezen is folytatódott, csak járt az agyam, gondolkodtam, mit tegyek, miközben sétáltam az otthonom felé.