Láthatatlan - Novella

Végre péntek. Nagy fáradtan léptem ki az irodaház forgó üveg ajtaján, abban bízva, hogy soha többé nem kell bemennem, és elviselnem azokat a cseppet sem kedvesnek és tisztelettudónak mondható embereket. Mit tehetnék? Sajnos ez a munkahelyem, és míg nem találok mást, addig kénytelen vagyok minden nap kiszolgálni őket, s közben tűrni, tűrni és tűrni.

Gondolataimat éles, a térdembe nyilalló erős fájdalom terelte el, majd egy lökést éreztem a bal oldalamon, s hirtelen már a földön is találtam magam.

Meglátva, hogy mi történt, meg is pillantottam földre kerülésem okát. Egy biciklis hátát láttam már csak épp. Ahogy visszanyerte egyensúlyát a járműve felett, se szó, se beszéd, csupán hátrapillantva, azt is szinte fél szemmel, de tovább hajtott.

A belváros közepén, egy forgalmas útszakasz járdaszegélyén ültem, és csak pislogtam, hogy ilyen létezik. Mindenki csak elsétált mellettem, senki sem állt meg, pedig rengetegen láthatták, mi történt, de mit sem törődve velem, mintha csak átlátszó lennék, mentek tovább a dolgukra.

Döbbenetemből észhez térve, és realizálva azt, hogy itt ugyan senki se fog rajtam segíteni, megpróbáltam felállni, azonban a fájdalom újra a térdembe hasított. Szerencsémre közel volt egy régi plakátokkal teleragasztott lámpaoszlop, így abban meg tudtam kapaszkodni, nehogy visszahuppanjak.

Az oldalam is fájt, de az sokkal kevésbé, mint a lábam. Ironikusan, tenyerem alól ez szétázott plakát kopott betűi lógtak ki. Gyöngybetűkkel ezt üzente, egyértelműen feleslegesen:

„Segítsünk másokon! Mert a mások is mi vagyunk!! (Luther Márton)

Konkrétan felnevettem a helyzet komikusságán, de mosolyom nem sokáig tartott, ahogy megéreztem a fájdalmat, mely az oldalamba is közel olyan erősen hasított bele, mint nem oly rég a térdembe. Megemeltem fekete egyen pólóm, hogy megnézzem a sérülésemet. A fájdalom helyén egy hatalmas piros csík éktelenkedett, feltehetően a bicikli kormánya karcolt meg. Csak halványan vérzett, szinte semmiség, azonban erősen húsomba mélyedt, s ahogy telt az idő, a fájdalom csak nőtt.

Csodálatos – bosszankodtam – el kell jutnom a kórházba, csúszott ki halkan a számon.

Nagy nehezen sikerült leintenem egy taxit, ami valósággal csoda, és a szerencsém számlájára írom, hogy volt épp egy szabad jármű, ami meg is állt a jelzésemre.

Nehezen odabotorkáltam a hátsó ajtóhoz, majd nagy bénázva beszálltam. A sofőr csak furcsán nézett rám a visszapillantóból, látszott az arcán, hogy türelmetlen, és ennek egy nagy sóhajjal adott hangot, ahogy becsuktam az ajtót.

– Na, hová vihetem? – sürgetett mogorván.

– A legközelebbi kórházba, legyen szíves – válaszoltam egész egyszerűen, nem törődve a modorával.

Hozzá vagyok szokva, hogy körülöttem mindenki siet, türelmetlen, sokszor rajtam töltik ki a frusztrációjukat. Egy fáradt taxis már meg sem kottyan. Ma már minimum ő a negyedik, ha a buszsofőrt nem számolom bele reggel, aki csak szimplán rámförmedt, hogy hagyjam a francba már a bérlet leolvasót, biztosan rossz a kártyám, és addig nem tud indulni, amíg én ott állok. – Valójában a leolvasó azon a buszon egy őskövület, szinte már minden azzal egykorút lecseréltek, erről viszont nem én tehetek, és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudta, mégis engem dorgált meg.

A taxis rögtön észbe kapott, és látszott rajta, hogy az úti célom hallatán rájött, nem az a célom, hogy vele szórakozzak, csak szimplán van valami bajom, és segítségre szorulnék, és nem arra születtem, hogy az ő napját rosszabbá tegyem.

– Oh, de jól van, hölgyem? – vett vissza azonnal, és váltott normális hangnembe.

– Igen, csak elsodort egy biciklis az előbb, kicsit fáj itt - ott – válaszoltam, mire ő megnyugodott, s indult is – feltehetően, mert megbizonyosodott arról, hogy nem fogok a kocsijában elpatkolni. Bár nagy eséllyel más már ezt megtette helyettem a szag alapján, amit a kárpit árasztott magából, így az autójának valószínűleg nem én lennék a legnagyobb problémája.

Kis idő múlva odaértünk a kórház kapuja elé. Kifizettem a fuvart, majd nagyon nehezen, de kiszálltam az autóból is. Szinte egy lábon ugrálva, csak a lábujjhegyemre helyezve a súlyt, közben az oldalamat fogva kezdtem el a bejárat felé haladni, ami bár másnak pár méter, nekem szinte örökkévalóságnak tűnt. Minden mozdulat fájt, és semmire se vágytam jobban, mint lefeküdni valahová, és többet fel se kelni onnan, amíg újra egészséges nem leszek.

A kórház bejáratától pár lépésre egy csapat állt, feltehetően ott dolgozók lehettek a ruhájuk alapján. Dohányoztak, beszélgettek. Három fiatal lány, szemüket szinte le se vették az előttük álló férfiről. Arcukon az a tipikus csábos mosoly volt, mind egytől egyig meg akarta kaparintani a férfit – ez egyértelmű volt – bár lehet, hogy csak számomra. Hangosan nevettek, kellették magukat, minden mozdulatára ők is mozdultak felé. Csupán az egyik lány vett észre engem, végig mért a szemével, majd egy grimaszt vágott, s rögtön visszatért tekintete a társaságra, azonban a férfi ezt észrevette, és rögtön hátrafordult, s ahogy meglátta, hogy ott vagyok, és segítségre szorulok, oda is rohant hozzám, mit sem törődve a három hölggyel, akik csalódottan néztek össze.

A férfi magas volt, barna rövid haja divatosra volt vágva, azonban már megjelent benne pár ősz hajszál, jelezvén, hogy inkább a harmincas, mintsem a húszas éveiben járhat. Jóképű volt, kisugárzása azt sugallta, hogy biztonságban vagyok. Teljesen megértettem a három lány csalódottságát, valljuk be, a pasi egy jó fogás, így első látásra.

– Segítek, foglak – karolt belém azonnal, ezzel pedig valamelyest a fájdalmam is csökkent. Hangja is minimum olyan megnyugtató volt, mint a kisugárzása. Szerencsére a problémám nagyobb volt, mint hogy kimutassam a rajongásom, meg persze nem fogok beállni negyediknek az imént látott lányok mellé csöpögni, de bevallom, engem sem hagyott hidegen a segítőm. Mondjuk engem már bárki levett volna a lábamról, ha segít nekem egy kicsit. – Gyere, ülj le ide – kísért oda a padhoz – rögtön hozok egy tolószéket. Leültetett, majd besietett az épületbe, és pár perc múlva valóban egy tolószéket tolva tért vissza. Kicsit furcsán éreztem magam, de ezzel nem volt már energiám törődni, tényleg nagyon fájt mindenem. Haza akartam menni végre, és pihenni, aludni egyet.

– Most beviszlek a vizsgálóba, ott majd ellátunk – közölte, én pedig csak bólintva egyeztem bele. Betolt a nagy forgóajtón, egyenesen végig a kórház üresen kongó auláján, majd balra fordulva végig egy hosszú fehér folyosón, a falon lévő gomb megnyomása után kitárult a hatalmas ajtó.

Hirtelen arcul csapott a hatalmas nyüzsgés. Orvosok, ápolók sürögtek, mint a hangyák, látszólag mindenki tudta, mi a feladata. Jöttek – mentek, volt, ki beteget tolt, volt, aki mappáját vizslatta szigorú tekintettel. Néhány beteg várakozott oldalt, az igazán kényelmetlennek tűnő műanyag székeken, de ránézésre egyik sem volt életveszélyes.

– Üdvözöllek a sürgősségin – mondta mosolyogva, látván, hogy ide-oda kapkodom a fejem. Ez engem is némi mosolyra késztetett, majd betolt egy irodaszerű apró vizsgálóba. Oldalt egy íróasztal rengeteg papírral, mappával és számítógéppel. Vele átellenben pedig egy vizsgálóasztal, folytatólagosan egy hosszú pulttal, annak tetején kis tárolókkal, melyben különböző orvosi eszközök voltak becsomagolva. Elemelt egy papírt az asztalról, majd egy üres mappára csíptette, mellé tollat fogott, majd oda adta.

– Ezt töltsd ki, azonnal visszajövök – mondta továbbra is kedvesen, közvetlenül, majd kiment a nyüzsgésbe, engem egyedül hagyva.

Undorodva néztem körül. Mindig is utáltam a kórházakat, a vizsgálókat, a szagot. Elborzasztott a tudat, hogy emberek körülöttem, velem egy épületben halnak meg, élnek át kínzó fájdalmakat, szenvednek, épp műtik őket, s pont emiatt hatalmas tiszteletet érzek az olyan emberek iránt, akik félre tudják ezeket az érzéseket tenni, és nap mint nap bejönnek ide életeket menteni, sebeket ellátni, gyógyítani.

Gyorsan kitöltöttem a pár soros kérdőívet. Az általános adataimra volt szükség csupán. Halk kopogás, majd segítőm tért vissza, de már fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában, nyomában egy idősebb ápolónővel. Mind ezidáig valamiért azt gondoltam, hogy ő csupán egy ápoló, de bebizonyosodott, hogy tévedtem. Ma ő fog rajtam segíteni, és őszintén szólva, egy cseppet sem bánom.

– Nos, kedves – vette el a kezemből a mappát, s olvasta le a nevemet egy fél mosoly kíséretében. – Catrin – én Dr. David Moor vagyok, és én látom el magát, ő pedig Rosemary, ő fog nekünk segíteni ma. – Vette abszolút hivatalosra a figurát. A köpenyével együtt felhúzta az orvos álarcot is. Mintha két különböző ember lett volna odakint és idebent. Lenyűgözött.

– Mi történt önnel? – tette fel az egyszerű kérdést, s én beszámoltam a történésekről. – És hol fáj?

– Követte tovább a protokollt, s én készséggel válaszoltam neki. Megvizsgált, látszott minden mozdulatán, hogy tudja, mit csinál. Később Rosemary elvitt, hogy röntgent készítsenek a bal lábamtól. Kedves hölgy volt, míg várakoztunk, mesélt az unokáiról, a családjáról, s arról, hogy Dr. Moor asszisztense már egy éve, és én nyugodjak csak meg, mert ő a legjobb orvos, akivel valaha találkozott. – Bár nem aggódtam, de minden esetre jó volt tudni, hogy jó kezekben vagyok.

– Nem adta meg, hogy kit értesítsek a balesetéről, kit hívjak fel, hogy jöjjön ide önért? – kérdezte naivan Rosemary, hisz nem tudhatta, hogy valójában nekem senkim sincs itt.

– Egyedül élek, de köszönöm, majd valahogy hazamegyek. Hívok egy taxit, vagy ilyesmi – feleltem legyintve. Sosem szerettem erről beszélni, kellemetlen volt, hisz olyan nincs, hogy nincs egy barát vagy ismerős – de mégis van, nekem nincs ilyen. Akim van, arra sem lehet számítani, még ilyen esetbe sem. A kedves ápolóm arcáról lehervadt a mosoly, szemében nem is tudom, talán némi sajnálat csillant, de próbálta leplezni. A kínos pillanatot a röntgenhez vezető ajtó kicsapódása mentette meg, az egyik kint látott fiatal lány nyitotta ki, majd szólított minket be. Gyorsan végeztünk is, és nagyjából egy óra elteltével az érkezésem óta már csak a diagnózisra vártam. Rosemary visszatolt a vizsgálóba, ahol Dr. Moor az asztalánál ült, a számítógép kijelzőjét nézte, erősen koncentrált, és így nekem is volt időm őt egy kicsit jobban szemügyre venni.

Az első, amit észrevettem, hogy fáradt, világos zöld szemei pirosnak hatottak, arcán is látszott a nyúzottság, amit eddig észre sem vettem. Közben enyhe fintorral itta ki a kávéja maradékát a gépes papírpohárból, majd laza mozdulattal a kukába hajította. Más sem volt benne, csak kávés pohár, így egyértelművé vált számomra, hogy a doktor nem most kezdte a műszakját.

– Hány órája dolgozik? – csúszott ki a számon, de már rögtön meg is bántam a kérdést, hisz nem túl illendő ezt megkérdezni. Láthatóan ő is meglepődött, de hamar átváltott arckifejezése gondolkodóvá.

– Talán 26, de lehet, hogy 30 – válaszolta, majd visszafordult a gép felé, és pötyögni kezdett valamit, én pedig ledöbbentem a válaszán. Nem csoda, hogy ennyire fáradtnak tűnik. Kis idő múlva befejezte a gépelést, kinyomtatta, majd felém fordult.

– Szóval, Catrin. A jó hír az, hogy a lába nem tört el, azonban az elülső keresztszalag sérült. Erre kap egy merevítőt és egy mankót. Az alsó három bordája megzúzódott, belső sérülés nem történt, jegelje pár napig.

Nem fogok hazudni, feltehetően 10-15 hét, mire meggyógyulhat a lába, feltéve, ha eljár a rehabilitációra, és a rendszeres kontrollra is visszajár hozzám.

– Ezt az időt végig ágyban kell töltenem, vagy dolgozhatok? – kérdeztem a legfontosabbat, ami eszembe jutott, hisz nekem dolgoznom kell, nem veszíthetem el a munkámat.

– Pár hét után meglátjuk, hogy hogyan gyógyul, és beszélünk róla. – válaszolta együttérzően.

– Rosemary, menjen csak nyugodtan haza, én oda adok mindent a betegnek – fordult asszisztense felé, aki kedvesen mosolyogva jobbulást kívánt nekem, Dr. Moornak pedig jó pihenést későbbre, majd távozott.

– Ennyire látszik, hogy nem aludtam egy ideje? – kérdezte nevetve, miközben a merevítőt tette fel addigra már jócskán bedagadt térdemre.

– Nem, dehogyis – hazudtam – csak a papír poharak a kukában – mutattam oda, mire oda kapta a fejét, majd vissza rám.

– Lebuktam – válaszolta. – Tudja, néha elfeledkezem az időről. Már lejárt pár órája a műszakom – vallotta be. Épp haza készültem, mikor megérkezett – mondta kedvesen.

– Akkor hogyhogy ellátott? Nyugodtan átadhatott volna az egyik kollégájának – döbbentem meg.

– Az nem szokásom, aki kapja, marja. – nevetett jóízűen – és ha ezt teszem, maga még mindig kint várakozna.

– Várjunk csak, maga előre vett? – kerekedett ki a szemem. Miért?

– Segítségre volt szüksége, én pont ráértem, legyen elég ennyi – adott semmitmondó választ – itt vannak már magáért?

– Tette fel a számomra kínos kérdést, mikor végeztünk.

– Egyedül megyek haza, kint hívok egy taxit – feleltem, mintha teljesen természetes lenne, hogy egy járni nem tudó ember egyedül megy haza.

– Ne vicceljen már, hisz minimum egy hétig még a mankót se tudja használni a borda zúzódása miatt.

– Pedig más választásom nincs – vágtam rá.

– Jól van, várjon itt, rögtön jövök – mondta, majd kiviharzott a szobából. Eltettem a papírokat a táskámba, amit idő közben a kezembe adott. Akkor jöttem csak rá, hogy mennyire éhes vagyok. Szerencsére volt egy üveg víz a táskámba, ittam belőle pár kortyot. Pár perc múlva átöltözve jelent meg Dr. Moor az ajtóban. Farmert, laza terep zöld pólót viselt, oldaltáskát és sportcipőt. Senki meg nem mondaná, hogy orvos. – fordult meg a fejemben, őt ennyire hétköznapinak látván.

– Mehetünk? – kérdezte, melyre én bólintottam csupán. Továbbra is tolószékben ültem, kezembe adta a mankókat, s így gurított ki a kórház bejárata elé. – Bár nem szoktam ilyet csinálni – kezdte a magyarázkodást – de nem éhes?

– Ami azt illeti, farkaséhes vagyok – válaszoltam mosolyogva.

– Tegeződhetünk? – kérdezett újfent.

– Hogy te milyen sokat kérdezel – kacagtam. Tegeződjünk.

***

Unalmas, silány, egyhangú életem legszerencsésebb pillanata lett volna, hogy elgázolt az a biciklis aznap az utcán? Vagy a sors akarta így, hogy David és én találkozzunk? Nem tudhatom, azonban egy biztos: David egy végtelenül okos, kedves, udvarias és nagyon jóképű férfi, nekem pedig megmentette az életemet.

Most mondhatnánk, hogy persze, hisz orvos, de nem erről van szó.

Nem tudtam, milyen, ha szeretnek, sosem tudtam igazán szeretni. Nem tudtam, milyen igazán élni, boldogan felkelni és várni a nap végét, hogy aztán egy kis időt olyan emberrel tölthessek el, aki lát engem, aki figyel rám, s talán szeret is.

Sosem tudtam, milyen az igazi boldogság, mert engem eddig az élet másra tanított, de most, hogy tudom, sosem eresztem. Ha valamiért, ezért igazán érdemes élni. Érte(...) igazán érdemes, mert számára nem vagyok láthatatlan.