Noalon zavartan kapta el a tekintetét Enidéről, mikor egy kicsi fiúcska csoszogott oda hozzájuk. Apró kezeit összefűzve két nagy fürt szőlőt cipelt oda hozzájuk. Az egyiket Enidnek, a másikat pedig Noalonnak adta. Enid mosolyogva köszönte meg a fiúcskának a figyelmességet, és Noalon sem tett másképp, bár tudta, hogy nincs szüksége földi ételre, mégis elfogadta azt, nem szeretett volna udvariatlan lenni. Enid a távolba pillantott, miközben egy-egy szőlőszemet vett a szájába, Noalon pedig a lányt nézte, ahogy koszos szőke fürtjei kiszabadulnak összefogott hajából, és táncot járnak vékony arca körül. Noalon nem tudta hová tenni a vonzalmat, mely Enid iránt lobbant benne.
Furcsállta, mert úgy tanulta, hogy az angyalok nem érezhetnek szeretetet az emberek iránt, ő mégis úgy érezte, hogy életében talán először szeretni tudna, méghozzá pont egy embert. Különlegesnek érezte a lányt, kíváncsi volt, mit rejtenek a gondolatai, mi újdonságot tud még mutatni neki, amit egyébként nem gondolt volna egy emberről sem. Mielőtt a földre küldte volna az Úr, hosszú ideig tanulmányozta az embereket a mennyben lévő feljegyzésekből, és megkérdezett pár nála sokkal idősebb angyalt is, hogy mit tudnak az emberekről. Általában negatív véleményt kapott. Sokan azt mondták, hogy primitív lények. Önzők, és csak egymás kárát akarják. Noalon ezért nagy kíváncsisággal indult a földre, úgy vélte, ha igazak a hírek, akkor felesleges is megmenteni az emberi fajt. Egy apró pillanatig még az Úr döntését is megkérdőjelezte magában, de aztán rögtön rájött, hogy Istennek bizonyára tervei vannak az emberekkel, ezért nem hagyja őket kipusztulni. Végül Noalon úgy döntött, körbejárja az embereket, beszél velük, és felméri pontosan azt, hogy milyenek is ők. Ha már Enid elutasította a körbevezetést, Noalon felállt, hogy útnak induljon, ám meglepetésére a lány is utána indult. Csendben baktatott mellette, nem beszélt, mindaddig, míg egy idősebb hölgy mellé nem értek. A nő a kút mellett ült, és egy régi, törött fülű porcelán bögrébe öntötte a vizet a kút vödréből, majd nagyot kortyolt belőle. Arcán látszott a megkönnyebbülés, ahogy a hűsítő folyadék lecsúszott száraz torkán.
– Ő itt Rosemary, a közösségünk egyik legidősebb tagja. – szólalt meg Enid, mikor megálltak az idős nő mellett. A hölgy felkapta a fejét, és boldog mosollyal, eltartott nézett Noalonra, szeméből sütött a hála és a tisztelet. Noalon odalépett a hölgyhöz, remegő kezét a sajátja közé fogta, majd apró markába tette az előbb kapott szőlőfürtöt, és üdvözölte a nőt.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, hölgyem. – mosolygott rá kedvesen Noalon, a hölgy pedig a boldogságból felrévedve megindult a nyelve. Hálálkodott, köszönetek hadával ostromolta az angyalt, és azt is elmondta, hogy minden este ezért a pillanatért imádkozott. Rebegte, miközben elmorzsolt pár könnyet is. Noalont meghatották az idős hölgy szavai, és egyre jobban tudatosult benne, hogy őt bizony félreinformálták a mennyben az emberekről. Az angyal és a lány egész délután az emberek között járt. Enid mindenkit bemutatott neki, majd mikor végeztek, a lány megmutatta, hogy hol is töltik az éjszakákat. Noalon először csak rengeteg romos épületet látott. Úgy gondolta, a háború előtt valamiféle külvárosi lakópark lehetett. A tetők és az ablakok hiányoztak, szinte csak a falak álltak, de volt olyan ház is, ahol már az is kidőlt rég. Ahogy beljebb és beljebb mentek a romos házak között, elé tárult pár tetővel ellátott ház is. Nem lehetett több harminc lakásnál, de ezek legalább valamivel jobb állapotban voltak. A tetők nagyjából épek voltak, az ablakok a helyükön álltak, és ha nem, azokat gondosan bedeszkázták. Az eddig csendes Enid most hosszú mesébe kezdett, Noalon pedig hallgatta, néhol összeszorult szívvel, olykor pedig kellemes csalódással.
– A nagymamám azt mesélte, hogy ez a hely régen több száz család otthona volt. Minden ház előtt gyönyörű, gondozott pázsit volt, a szomszédok pedig szerették egymást. Sokszor össze is gyűltek a kertben, sütögettek és beszélgettek. Használt is erre egy kifejezést – gondolkozott el a lány a megfelelő szót keresve, majd rövid gondolkodás után felkiáltott – kerti parti. Kerti partit tartottak. – mosolygott az angyalra, majd folytatta. – A gyerekek ilyenkor együtt játszottak, és mindenki jól érezte magát. Az emberek boldogok és gondtalanok voltak. Aztán jött a háború. Ember-embert ölt, lázadások követték egymást, és mire a vezetők észbe kaptak, addigra már késő volt. Azt is mesélte a nagymamám, hogy régen négy évszak volt: a tavasz, a nyár, az ősz és a tél. Mára csak a forró nyár és a jég hideg tél maradt. – szomorodott el a lány. – A háború után megközelítőleg kétmilliárd ember maradt csupán a földön, de az idő múlásával a termőföldek kiszáradtak, helyükben sok méter mélyen száraz homokos föld jelent meg. A tavak kiszáradtak, az élelem elfogyott. Nem maradt más, csak romok, betegség és éhínség. Rengetegen meghaltak, és mára csak mi maradtunk – fejezte be a történetet Enid. Noalont pedig elborzasztotta a gondolat, hogy annyian az életüket vesztették. Enid elszomorodott, ezért Noalon inkább témát váltva arról érdeklődött, hogy Enid melyik házban lakik. A lány pedig rámutatott egy alacsony kis házikóra. Enid kedvesen beinvitálta az angyalt, mikor a házhoz értek, és büszkén mutogatta meg a helységeket. Noalon egy ici-pici nappali fogadta, bútor nem volt benne, csupán egy kandalló a falba építve, a párkányán pedig néhány régi porcelán baba. A szemük kopott, az arcuk koszos volt, de Noalon úgy érezte, közelebbről is látnia kell, így közelebb lépett hozzá, és tanulmányozni kezdte őket, Enid pedig türelmesen várt.
– Helyesek ezek a babák – dicsérte meg végül őket az angyal. Enid pedig elmosolyodott a hallottakon, majd elmesélte, hogy a nagymamája előszeretettel gyűjtögette össze a fennmaradt tárgyakat.
– Van még pár dolog, meg szeretnéd nézni? – tette fel a kérdést a lány büszkén, melyre Noalon, ha akart volna, sem tudott volna nemet mondani, így követte Enidet az egyik szobába, ahol egy régi gránit asztal telis-tele volt különböző tárgyakkal. Porcelán ékszeres doboz, még több baba, néhány váza és csetres sorakozott, a sarokban pedig egy régi matrac a földön, a matrac sarkán pedig ott volt egy réges-régi, kopott, itt-ott szakadt Biblia.
– Ez a te szobád? – kérdezte Noalon, ahogy körülnézett. Enid lehajtotta a fejét, úgy válaszolt.
– Igen, már csak az enyém – felelte. Noalon látta, hogy Enid elszomorodik, és emiatt az ő szíve is összeszorult.
– Nagyon szép gyűjteményed van – próbálta ezzel felvidítani a lányt, és látszólag sikerült is, hiszen Enid arcán egy halvány mosoly jelent meg, és hálásan pillantott fel az angyalra.
Ahogy teltek-múltak a napok, Enid egyre jókedvűbbé vált, mindenben segített Noalonnak, a közösség pedig teljes mértékben segítőkész volt. A környezetük is egyre szebb lett. Noalon magvakat adott és eszközöket, hogy búzát, kukoricát és zöldségeket termelhessenek. Fákat növesztett, hogy ha beköszönt a tél, majd legyen mivel fűteniük, helyükre pedig facsemetéket, hogy megalapozza a jövőt. Megtanította az embereket kerámia edényeket készíteni, hogy legyen miben elkészíteni az ételeket, és minden segítséget megadott, hogy az emberi faj fennmaradhasson. Az emberek hálásan itták Noalon minden szavát. Nem mondtak ellent, csak tették a dolgukat. Az idő múlásával Noalonban nem szűnt meg a vonzalom Enid iránt, sőt ha ez lehetséges, egyre csak nőtt benne a vágy a lány iránt, aki addigra a közösség vezetőjévé avanzsált. Az emberek szerették őt, mindenben kikérték a véleményét, és hallgattak rá, hiszen a lány már sokszor bebizonyította, hogy éles eszű és logikus gondolkodású. Noalonnak úgy tűnt, Enid is viszonozza az érzéseit, ám egyikük sem lépett. Viszonyuk olyan volt, mintha barátok lennének, de érezhető volt közöttük a nagy összhang és az a bizonyos szikra, de Noalon tudta: hamarosan vissza kell térnie a mennybe, ráadásul abban sem volt biztos, hogy megengedett-e egyáltalán egy ember és egy angyal kapcsolata, ezért csak csendben szerette a lányt. Olykor eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha megölelhetné és megcsókolhatná őt. Titkon figyelte, csodálta a kitartását, a vezetői képességeit és a kisugárzását. Enid sem tett másképp, számára is nagyon szimpatikussá vált az angyal. Jobban megkedvelte őt, mint ahogy azt szabadott volna, de nem merte ezt bevallani neki. Félt, hogy Noalon elutasítaná őt, esetleg még ki is nevetné a képtelenséget, hogy vele legyen, ezért Enid is csak csendben csodálta a férfit, és bízott benne, hogy még hosszú ideig élvezheti a társaságát. Rövid idő elteltével azonban, amint Noalon mindenre megtanította és mindenben kisegítette az embereket, eljött a pillanat: vissza kellett térnie a mennybe. Nehéz szívvel állt Enid elé a távozása hírével. Fájt számára minden szó, és látta, hogy a lány sem érez másképpen ezzel kapcsolatban.
– Sajnos mennem kell. Mindent megtettem, ami szükséges volt ahhoz, hogy ezentúl jólétben éljetek tovább – mondta szomorúan Noalon, miközben közelebb lépett Enidhez, aki épp az alatt az almafa alatt álldogált, ami alatt először beszélgetésbe elegyedtek. Enid rémülten kapta az angyalra a tekintetét, mikor feldolgozta a hallottakat, s szomorúan horgasztotta le fejét, nagyot sóhajtott, majd nagyot nyelt, hogy a gombócot a torkából eltüntesse, sikertelenül. Szomorú, szinte könnyes szemekkel nézett fel a férfira.
– Biztos, hogy máris menned kell? – próbálkozott a lány maradásra bírni az angyalt.
– Sajnos igen. Isten azt kérte, hogy amint úgy látom, boldogultok, térjek haza – felelte.
– Értem. – sóhajtott újra a lány, majd folytatta. – Noalon, én nem tudom eléggé megköszönni azt, amit értünk tettél. – kezdte a lány, de Noalon belé fojtotta a szót azzal, hogy még közelebb lépett hozzá. Már szinte csak karnyújtásnyira voltak egymástól az almafa árnyékában. Noalon késztetést érzett arra, hogy végre megcsókolja a lányt, csak egyszer, hogy megízlelhesse piros ajkait búcsúzóul. Csak álltak egymással szemben, szinte levegőt sem vettek. Egymás tekintetét fürkészték, és tudták, hogy a másik is ugyan arra gondol. Egy csókra, mely az első és egyben az utolsó is. Egy búcsú ajándékra a másik számára. Egy pecsétre, mely pontot tesz az elmúlt napok együtt töltött pillanataira. Egy lezárásra. Szükségük volt rá, hogy tiszta lappal hagyják el egymást. Végül Enid tört meg a mozdulatlan csendet. Egy arasszal közelebb lépett Noalonhoz, pipiskedve hajolt közelebb ajkaihoz. Noalon pedig automatikusan meggörnyedt, hogy Enid elérje őt, majd végre ajkuk egymásra fonódott. Noalon furcsa, szokatlan érzést érzett, ahogy Enid ajka hozzáért az övéhez, de gyorsan megszokta, és csak csókolta hosszú perceken át. Nagy karjaival átölelte a lány vékony derekát, és közel húzta magához, hogy még utoljára a lehető legközelebb érezhesse őt. Szívében ott zakatolt az öröm, hogy végre megkapta azt, amire eddig vágyott, de egyben a fájdalom is, hogy ez az utolsó, hogy ilyen közel lehet hozzá a lány. Mikor csókjuk megszakadt, homlokukat egymásnak döntve, behunyt szemmel próbálták légzésüket szabályozni. Noalon még egy utolsó apró csókot nyomott Enid ajkaira, hüvelykjével letörölte a lány elszabadult könnyeit, majd visszatért a mennybe.
Az Úr látta a két szerelmes vívódását, érezte a szerelmet, melyet egymás iránt éreznek. Látta Noalon szenvedését a mennyben, és Enid gyötrelmeit a földön, ezért úgy döntött, lehetőséget ad a két szerelmesnek arra, hogy együtt legyenek. Felajánlott Noalonnak egy életet a földön, egy lehetőséget, hogy emberbőrbe bújva leélhessen egy teljes életet Enid mellett. Az angyal pedig elfogadta a lehetőséget, és Eniddel tovább élt a földön egy egész emberöltőt, majd mikor gyönyörű földi életüknek vége szakadt, tovább folytatták azt: a mennyben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése