10. Rész

Édes, eperillatú tincsek csiklandozták az arcomat. Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam őt. A lányt, aki mostanában minden gondolatomat kitölti. Közelebb bújtam hozzá, és még szorosabban magamhoz öleltem. Olyan jó volt újra átkarolni valakit ébredéskor, megosztani vele a reggel első pillanatait. Még nem akartam elengedni – csak egy picit azt szeretném érezni, hogy az én életem is normális lehet. Hogy nekem is jut valaki, aki igazán engem akar. És ebben a gondolatban a legtökéletesebb cinkostárs Molly. Bárkit megkaphatna, ő mégis engem választott. Elmehetett volna tegnap este – mégis maradt. Ezzel tudatán kívül mérhetetlenül boldoggá tett.

Aprókat pislogott, próbálta hozzászoktatni szemét a fényhez, mely a szoba hatalmas ablakain át áradva köszöntött ránk.

– Jó reggelt – köszöntöttem lágy hangon.

– Jó reggelt – viszonozta mosolyogva, majd nyújtózkodva átfordult a hátára.

– Mennyi az idő? – kérdezte.

Az éjjeliszekrényen fekvő telefonom után nyúltam, rápillantottam, majd hanyagul visszadobtam a készüléket, és arcomat Molly nyakába fúrtam.

– Tíz óra múlt – bújtam hozzá még közelebb. Még csak egy kicsit akartam őt a karjaim közt tartani.

– Tessék?! – pattant fel ijedten. – Nem, nem, nem... basszus, elkéstem! – motyogta, miközben kapkodva kezdte keresni a ruháit.

– Akkor jelents beteget, és maradj ma velem – mondtam őszintén, amit gondolok. Nem szoktam köntörfalazni – miért tenném épp vele?

– Nem lehet, dolgoznom kell – mormolta, cipővel a kezében, miközben tovább kutakodott a ruhái után.

– Dehogynem. Úgyis elkéstél. Biztos vagyok benne, hogy csak múló rosszullét, és holnapra már semmi bajod sem lesz – biztattam, miközben próbáltam olyan huncut arcot vágni, aminek nem lehet ellenállni. Nem tehetek róla... annyira szeretném, hogy velem maradjon. Ha velem van, jobb embernek érzem magam. Tisztábbnak. Őszintébbnek.

Megállt a rohangálásban, majd elgondolkodva nézett rám, miközben az ajkát rágcsálta.

– Na jól van... hiába is rohannék, már így is minimum két órás késésben vagyok. Mire hazaérnék, átöltöznék és bejutnék, legalább három óra telne el – mondta végül, én pedig legszívesebben örömtáncot jártam volna. De visszafogtam magam – nem akartam, hogy lássa, mennyire örülök ennek. Meg kellett tartanom a látszatot.

Miután felhívott valakit és meglepően meggyőzően előadta a „hattyú halálát" – amin majdnem hangosan nevettem – visszaült mellém az ágyra.

– Szóval azt akarod, hogy ma veled maradjak? – incselkedett.

– Igen. De ne itt – válaszoltam.

– Akkor hol? – nézett rám meglepetten.

– Először is, elmegyünk reggelizni, mert éhen halok – mondtam, és ledöntöttem az ágyra ülő helyzetéből. – Másodszor pedig kerítünk neked valami kényelmesebb ruhát, mert ez – emeltem meg a dögös, vörös ruhája szegélyét – nem épp ideális.

– Nem ideális mire? – kérdezett vissza, és gyönyörű telt ajkai mosolyra húzódtak.

– Az titok – válaszoltam.

– Ez úgy hangzik, mint egy randi – vágta rá hirtelen, amin én is elgondolkodtam egy pillanatra.

– Lehet, hogy randi. Lehet, hogy csak fel akarom dobni a napodat. De lehet, hogy igazából segítségre van szükségem – mondtam, majd lágy csókot nyomtam az ajkára. Ő pedig egy apró sóhajjal viszonozta.

Miután elhagytuk a hotelt, az ő javaslatára egy közeli kis étterembe mentünk – külön autóval –, hogy át tudjon öltözni és le tudja tenni a Mini Coopert, ami, valljuk be, kifejezetten hozzá illik. Én soha nem vennék ilyen autót, de neki jól áll. Ahogy néztem vezetés közben, határozott és figyelmes sofőr, ellentétben Tinával... Ő borzalmas volt. Amíg együtt voltunk, legalább ezerszer volt szüksége szerelőre: neki tolatott valaminek, nem figyelt, nekiment az előtte állónak a piros lámpánál... A baleseteit napokig lehetne sorolni.

Molly jobbra indexelt, és beállt egy takaros kis étterem parkolójába. Én követtem, és mellé parkoltam.

– Mondtam már, hogy tetszik a kocsid? – kérdezte, ahogy kiszállt a Mini csodájából.

– Azt hiszem, még nem. De mindig jó néven veszem, ha megdicsérik. Ha tehetném, ki se szállnék belőle. Jobban szeretem, mint a lakásomat – meséltem, miközben én is rápillantottam a fekete Audi A3-asomra.

Ez az autó nem csak anyagi, hanem eszmei értéket is képvisel. Ez volt az első új autóm, amit önerőből tudtam megvenni, miután a Haven's Hotelben kezdtem dolgozni és sikerült minden tartozást és hitelt kiegyenlíteni. Valószínűleg csak akkor válok meg tőle, ha már teljesen használhatatlanná válik.

– Autóbolond... gondolhattam volna – nevetett, miközben belépett az étterembe, én pedig követtem.

Egy boxban foglaltunk helyet, majd elkezdtük böngészni az étlapot. Éhes voltam, így rendeltem egy dupla omlettet baconnel és narancslével. Molly eperlekváros gofrit választott, szintén narancslével.

Amíg vártuk az ételt, elkezdett faggatni, hogy mit is terveztem mára, de nem akartam elárulni. Igazából... Lolán kívül ő az egyetlen, aki tud a kislányomról. És mivel Lola dolgozik, én pedig ma vagyok szabadságon, csak Mollyra számíthatok. Segítségre van szükségem Mia szobájának berendezésében. Tina beleegyezett, hogy néha elhozza hozzám a kicsit, de éjszakára nem maradhat. Ez is több mint a semmi – de szeretném, ha Mia-nak lenne saját kuckója nálam. Egyedül azonban nem tudom megoldani.

Fogalmam sincs, mire van szüksége egy másfél éves kislánynak. A pelenkázás, etetés megvan – de hogy milyen játékokat szeretnek a lányok, melyik plüss a menő, mi számít izgalmasnak... ezekről semmit sem tudok. Csak abban bízom, hogy Molly igen – hisz lány, és a lányok, úgy tartják, értenek a gyerekekhez.

Miután befejeztük a reggelit, elindultunk Mollyhoz. Igaza volt – valóban közel lakott, csak pár utcányira az étteremtől. Miután leparkoltunk egy csendes, jó környéken lévő társasház előtt, leállítottam a motort, és várakozni kezdtem.

Végre rágyújtottam az első cigimre, és miközben a füst lassan körbeölelt, elgondolkodtam. Hiába ismerem alig ezt a lányt – olyan, mintha ezer éve ismerném. Tudom, mi esik jól neki, hol szereti, ha megérintem, milyen a gondolkodásmódja és mik az elvei. Tudom, hogy bármennyire is próbálja leplezni, mindig zavarba hozom. Sőt, kifejezetten szeretem őt kínos helyzetbe hozni, mert hihetetlenül édes, ahogy a zavartság szinte szikrázik a szeméből, és nem tud mit válaszolni.

Félek. Félek attól, hogy ha nem tartom fenn a két lépés távolságot, többet fogok érezni iránta, mint bármely más vendégem iránt. És ez több szempontból sem helyes. Először is, a hotel szabályzata szigorú. Már azzal is túl messzire mentem, hogy beleegyeztem: ne ott találkozzunk. Ez egy olyan lépés, ami simán a munkámba kerülhetne.

És ha ez nem lenne elég... mi van, ha beleszeretek? Ha valódi érzéseket táplálnék iránta, úgysem kellenék neki. Hisz mi vagyok én? Egy fizetett társaság. Valaki, akiért senki sem harcol. Valaki, akit nem lehet szeretni – legalábbis nem úgy, nem igazán.

Mert abban a világban, ahol ő él – és ahol nekem csak vendégszerep jut – én nem vagyok más, csak egy szolgáltatás. És bármennyire is próbálom magam meggyőzni, hogy ez nem számít, hogy a kapcsolódásunk különleges, a valóság mindig visszaránt.