7. Rész

Ahogy megpillantottam, rögtön el is kaptam a tekintetemet. Egy fiatal nővel volt, de valami nem stimmelt. Vitáztak, ami azt illeti, elég hevesen.

– Szerinted min veszekednek? – súgtam oda Nancynek, s közben próbáltam koncentrálni arra is, hogy Tom mit mesél, de figyelmem mindig visszatért a pultnál vitázó személyekre.

– Nem tudom, de komoly lehet, Andy elég komor fejet vág – pillantott oda a barátnőm, s a szeme sarkából figyelte a párt.

– Tudod mit? Elég ebből. Ma nem akarok ezzel foglalkozni, agyalok rajta eleget. Igyunk! – emeltem meg koktélos poharam barátnőm felé, aki lazán hozzákoccantotta sajátját.

Az esténk végül elég hamar véget ért. Tom és Rose fél tizenegy fele hazaindultak a kisfiuk, Jorden miatt. Végül Mike, Nancy és én maradtunk, de a hangulat sajnos a többiek nélkül nem volt már az igazi. Jobb híján nézelődtem a bárban. Mindenfelé emberek voltak: barátok, akik együtt töltik a szombat estéjüket, férfiak és nők, akik ismerkedni szeretnének, és ott volt még ő. Egy sarokban üldögélt, jó pár üres whiskys pohár társaságában. A nő, aki vele volt, nagyjából egy órája viharzott el.

– Föld hívja Mollyt! – hallottam meg Nancy hangját, de csak a nevemre kaptam fel a fejem.

– Igen? – kérdeztem rögtön.

– Azt mondtam, hogy mi hazaindulunk – ismételte meg, s közben a táskája után nyúlt.

– Ó, persze, megyek én is – pillantottam vissza a bár sarkába, majd elkezdtem összeszedni a holmimat.

– Szerintem menj oda – súgta, ahogy ő is arra nézett, amerre az én tekintetem járt a mai este során sokadjára.

– Miért? – tettem fel a kérdést, mintha nem tudnám, hogy azért mondja, mert egész este felé tekingettem.

– Mert látom rajtad, hogy legszívesebben odamennél hozzá, hát akkor miért ne? Légy egy kicsit határozottabb. Menj oda, beszélgess vele. Állj már a sarkadra. Nem vagyok az anyukád, hogy megmondjam, mit csinálj. Te mondtad, hogy viselkedj úgy, mint egy felnőtt nő, aki tudja, mit akar. Oda akarsz menni? Hát menj. Ennyi az egész – tartott szónoklatot barátnőm.

Egész hihetetlen, de tényleg igaza van. Ezzel a kis beszédével ráébresztett arra, hogy nem az vagyok, aki lenni szeretnék. Nem akarok többé olyan lenni, aki beijed mindentől. Ha akarok valamit, meg is teszem.

– Igazad van! Köszönöm! – feleltem szűkszavúan, megöleltem, elbúcsúztam Mike-tól is, és elindultam Andy felé.

Egy szemernyi kétség sem merült fel bennem, hogy jó ötlet-e egyáltalán odamenni hozzá, egészen addig, amíg meg nem álltam mellette. Nem vett észre, csak továbbra is az asztalra könyökölve meredt a poharára. Hirtelen inába szállt a bátorságom, sarkon fordultam és elindultam kifelé, de pár lépés után megtorpantam.

„Állj már a sarkadra!" – csendültek fel bennem újra Nancy szavai.

– Nem adhatom fel ilyen könnyen! – suttogtam magam elé, és visszafordultam Andyhez, majd megszólítottam.

– Szia! – toporogtam egyik lábamról a másikra, ő pedig lassan emelte rám a tekintetét.

– Molly? – mondta ki a nevem meglepetten.

– Igen, leülhetek?

– Csak nyugodtan – felelte, majd poharát a szájához emelte, ivott egy kortyot, majd hátradőlt a székén és rám nézett.

– Minden hétvégén egyedül iszogatsz? – tettem fel az első kérdést.

– Nem, csak ha szar napom van – vágta rá.

– Igen, láttam, hogy vitáztál valakivel nemrég – csúszott ki a számon, mire ő nagyot sóhajtott, és az asztalra ejtett poharát kezdte forgatni.

– Igen, az egy hosszú történet – felelte, de nem mondott mást. Kínos csend kezdett beállni, én pedig úgy éreztem, nem volt jó ötlet idejönni, így felálltam.

– Jól van – léptem az asztal mellé – nem zavarlak tovább, úgyis ideje hazamennem – mondtam, és elindultam. Ő ekkor a csuklóm után kapott.

Hosszú másodpercekig csak néztük egymást. Végre a szemembe nézett, s láttam a fájdalmat, mely a lelkében dúlt.

– Hazakísérlek – törte meg a pillanatot. Elengedte a kezem, és ő is felállt, majd elindultunk ki a bárból.

Ahogy kiléptünk, jóleső érzés fogott el a hűvös, kora tavaszi levegőn. Rápillantottam Andyre, aki mellettem lépkedett, s a zsebében kotorászott egy öngyújtó után. Mikor megtalálta, meggyújtotta cigarettáját és mélyet szívott belőle. A parázs vörösen izzott a sötét utcán. Nem lehetett mást hallani, csak cipőink kopogását és a cigaretta ropogását.

– Megkérdezhetem, min vitáztál azzal a nővel? – tettem fel a kérdést, de rögtön megbántam. Megint olyan dologba ütöttem az orrom, amihez semmi közöm.

– A múlton – válaszolta szűkszavúan, majd újabb slukkot szívott.

– Sokat jársz a Rebel's-be? – kérdezett vissza, és oldalra fordította a fejét, hogy árnyékos arcomat nézze.

– Általában a barátaimmal szoktam. Ma is velük voltam ott – válaszoltam őszintén. – És te?

– Régen sokat jártunk oda, de azóta most voltunk először – felelte, majd nagyot sóhajtott.

– Ha jól sejtem, nem sült el jól a találkozó.

– Nem igazán. Tudod, a dolgok néha nem változnak, hiába telik el sok idő – felelte ködösen.

– Ebben igazad van. Hiába érzi az ember, hogy megváltozott. Ha találkozik valakivel a múltból, újra azt érzi, semmi sem változott – mondtam, de már nem az ő dolgára gondoltam, hanem a saját múltamra.

– Ezt hogy érted? – kérdezte, az arcomat fürkészve.

– Nem volt túl fényes gyerekkorom. Néha, mikor hazamegyek, újra kislánynak érzem magam. Rám törnek azok az érzések, amik akkor kavarogtak bennem. Olyankor úgy érzem, újra egyedül vagyok, megint az a szerencsétlen kislány vagyok. Hiába nézek a tükörbe, tudom, már elmúlt, mégis fáj.

– Sejtem, miről beszélsz – válaszolta. – Úgy két éve...

– Mi volt két éve? – kérdeztem rá.

A lány akit láttál a menyasszonyom volt. Nagyon szerettük egymást, nehézkesen éltünk, de amire szükségünk volt, megteremtettük. Aztán kiderült, hogy terhes, és muszáj volt valamivel több pénzt keresnem, hogy eltarthassam őket – kezdett bele életének ezen részébe, s közben kerülte a tekintetem.

– És te a hotelbe kezdtél dolgozni... – esett le rögtön, és ezzel a mondatával meg is válaszolta az egyik bennem felmerülő kérdést.

Mély levegőt vett, és folytatta.

– Igen, csak ezt Tina nem tudta elfogadni.

Folyton veszekedtünk. Féltékeny volt, mert már akkor is több vendégem volt, mint a többieknek. Aztán, amikor megszületett Mia, nem sokkal később elhagyott. Összepakolt, és a kislányomat is magával vitte.

Ma azért találkoztunk, hogy meggyőzzem: hadd lássam gyakrabban a lányomat, hadd aludhasson néha nálam is. De az ötlet nem igazán tetszett neki.

– De miért nem akarja? – kérdeztem, hiszen nem értettem, miért ne láthatná a saját gyerekét.

– Azt gondolja, hogy rossz ember vagyok, csak mert nem hagytam abba ezt a munkát, mikor elmentek. Szerinte ha elmegy, majd rájövök, hogy ez nem jó munka, persze csak az ő mércéje szerint, és abbahagyom. De az igazság az, hogy szerintem ez így jó, ahogy van.

– Szóval szereted ezt csinálni?

– Nem azt mondom, hogy szeretem, de jobb, mint az eddigiek. Több pénzem van, mint eddig bármikor. Mindent megadhatok a kislányomnak – és magamnak is. Tinának is megadtam volna bármit, de neki ez nem kellett, így hát... nem.

– Mit gondolsz erről? – kérdezte, de bevallom, én magam sem tudtam, mit gondolok pontosan.

– Én azt gondolom, valamilyen szinten mindkettőtöknek igaza van. Neked adódott egy lehetőséged, amit megragadtál, szükséged volt rá. De őt is megértem, mint nő. Nem tudom, hogy én együtt tudnék-e élni a tudattal, hogy akit szeretek, akinek csak engem kellene ölelnie, csak engem csókolnia, nemcsak velem van együtt.

Viszont ha nincs más lehetőség, el kellett volna fogadnia, hogy nem volt választásod – és nem kellett volna elhagynia csak mert egy kis nehézség adódott. Hisz érte is tetted, nem csak magadért – mondtam el őszintén a véleményemet.

– Te is úgy gondolod, hogy rossz ember vagyok, amiért nem hagytam abba akkor? – torpant meg, és mélyen a szemembe nézett.

– Nem, nem tartalak rossz embernek. Sőt, becsüllek, hogy ekkora áldozatot hoztál a családodért. És sajnállak, amiért nem tartottak ki melletted. Viszont mi választjuk meg az utunkat. A tetteinkben mérettetik meg az értékünk.

Ha olyat teszel, amit nem szeretnél, csak magadnak ártasz. Elhiszed, hogy értéktelen vagy, és ha te nem látod, mennyire értékes vagy valójában, hogy várhatod el, hogy mások lássák? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

Ő visszanézett. Láttam, ahogy szavaim elérnek a tudatáig. Rendületlenül álltam a tekintetét, mely most valami furcsát sugárzott.

Tekintete ellágyult. Már nem szomorúságot láttam benne, hanem azt a huncutságot, amit már ismertem. Válasz helyett kezét a tarkómra csúsztatta, majd azzal a lendülettel meg is csókolt.

Szinte alig kaptam levegőt. Úgy csókolt, mintha az lenne az életet adó levegő. Mintha az lenne az utolsó.

Mikor ajkaink elváltak, homlokát az enyémnek támasztotta, és úgy nézett a szemembe.

– Miért látsz ennyire belém? – suttogta kis idő múlva. De a választ nem várta meg – vagy talán nem is akarta hallani. Szája mosolyra görbült, majd kezemet elkapva maga felé húzott, ezzel jelezve, hogy folytassuk a sétát.

***Egész este róttuk a lakásom környező utcáit és beszélgettünk. Egyszerűen csodálatos volt. Talán soha, egy férfi sem értett meg ennyire, mint ő.

De aztán felkelt a nap. Megvilágította a valóságot.

Megvilágította azt a tényt, hogy én... csak én vagyok. Ő pedig az, ami lenni szeretne.

Egy játékszer. Egy bábú, melyet kedvükre használnak, majd eldobnak, ha már nem kell.