12. Rész

Ahogy ültem az ágyon, és néztem Andyt a kislányával, összeszorult a szívem. Soha életemben nem láttam még ennél meghatóbb és szebb dolgot, mint azt, hogy egy édesapa ekkora szeretettel és odaadással viselkedik a gyerekével. Szinte megszűnt körülöttük a világ, és csak ők léteztek — kivéve azt a pár pillanatot, amikor Andy megkért, hogy vegyem ki a cumisüveget a táskából, aztán pedig a pelenkát.

Úgy gondoltam, jobb, ha egy kicsit magukra hagyom őket, és addig lemérem a szobát, hisz ezért voltam ott, semmi másért. Csendben sétáltam át a szomszéd szobába, ahol a sarokba pakolt szerszámosládában meg is találtam a mérőszalagot.

Épp nagy nehezen befejeztem, amikor Andy lépett be a szobába, kislányával a karján.

– Nézd csak, Mia, ő itt Molly – álltak meg előttem. – Mondd szépen, Molly – erőltette kedvesen.

Mikor a kislány csak összehúzott szemöldökkel méregetett, nem bírtam ki, hogy ne mondjam ki az első gondolatomat.

– Pont ugyanúgy néz ki, mint te – böktem ki, és mosolyogtam Andyre.

– Szervusz, Mia! Hogy aludtál? – tettem fel a költői kérdést, hisz tudtam, kicsi még a válaszhoz.

– Nem tudom, miről beszélsz, azt se tudom, ki gyereke – viccelődött Andy, és visszamosolygott rám.

– Lemértem a szobát – váltottam témát.

– Köszönöm, de megcsináltam volna – felelte, miközben a kislányával bohóckodott.

A magasba emelte, majd úgy tett, mintha elejtené, mire a kislány hangos kacagásba tört ki minden „zuhanásnál".

Én csak mosolyogva figyeltem a jelenetet, és rám tört egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés: a vágyakozás arra, hogy saját kis csöppségem legyen. Megbabonázott a légkör és az a melegség, amit ez a gyönyörű kislány okozott pusztán a létezésével.

Bármennyire is szép gondolat, sajnos én nagyon távol állok ettől. Egy normális kapcsolatra sem vagyok képes, és ha tudjuk, hogyan működik logikusan a gyermekvállalás, nekem nem mostanában lesz részem az anyai örömökben.

– Rendben van, most már induljunk, mert sosem lesz berendezve ez a szoba. Segítesz egy kicsit? – nézett rám kérlelő szemekkel.

– Valahogy mindig betojok, amikor ezt kérdezed – kacagtam, majd félve pillantottam rá. – Na halljam, ne kímélj!

– Segítesz felöltöztetni? Valahogy nekem nem megy... vagyis megy, nyilván, csak olyan sokáig tart – árulta el szégyenlősen.

– Még mindig nem értem, miből gondolod, hogy nekem jobban menne, mint neked. De persze, próbáljuk ki – sóhajtottam, majd elvettem Andy kezéből Miát, aki még mindig furcsán méregetett, de nem sírt.

– Mondták már neked, hogy pont olyan szigorúan nézel, mint az apukád? – kezdtem el beszélgetni vele. Amikor Andy szobájába értünk, leültettem Miát az ágyra, és elkezdtem kipakolni a táskája tartalmát.

A szokásos gyerekholmikon kívül nem volt benne más, csak ruhák, néhány játék és pelenka. Ahogy pakoltam, Mia úgy vette el a dolgokat — mindent megvizsgált, majd lerakta maga mellé.

Amikor a játékokhoz értem, már tudtam, hogyan lopjam be magam a szívébe.

– Mia, nincs neked véletlenül egy lila kis kendőd, aminek a végén van egy nyuszi? – kérdeztem, mire rám emelte a tekintetét, kíváncsian figyelve.

– Nuci – mondta ki azon az édes, vékony gyermeki hangján.

– Á, szóval van! És szerinted itt van a táskában? Megnézzük?

 – Kérdeztem, mire csak aprót bólintott, és magasabbra emelve kis fejét, felém dőlve próbált bekukucskálni a táskába. Lassan elővettem egy karikát, amelyre sok színes kis figura volt felfűzve.

– Ez lehet az? – néztem rá kérdően. Ő kivette a kezemből, de érdektelenül oldalra rakta, jelezvén, hogy nem az, amit keresünk.

Újra a táskába nyúltam, de megint nem a nyuszit vettem ki, hanem egy kisebb méretű, színes, pöttyös, puha labdát.

– Na, és ez már a nyuszi? – adtam a kezébe ezt a játékot is, de az sem jutott jobb sorsra, mint az előzőek.

Kotorásztam tovább, mintha nem találnék benne semmit, amikor hirtelen nagy örömmel rántottam elő a nyuszit. Ő is megörült neki, már kapott is utána, én pedig odaadtam neki. Vizsgálgatta, nézegette, biztos az-e, amit ismer. Végül az arcára volt írva a válasz: boldog, gyermeki mosollyal nézett rám — ez az, amit kerestünk.

– Szerintem vegyük fel ezt a nadrágot – vettem el mellőle az apró, rózsaszín cicanadrágot.

Nem ellenkezett; fél perc alatt rajta volt a fehér kardigánnal és a kis cipővel együtt. Úgy elmerültünk a közös tevékenységben, hogy észre sem vettem, Andy már az ajtóban áll — csak akkor, mikor megszólalt.

– És még kételkedtél, hogy jobban megy-e? – kérdezte karba tett kézzel, az ajtófélfának támaszkodva.

– A nyuszival egy hullámhosszra kerültünk – mosolyogtam rá büszkén.

– Azt láttam, nem volt semmi. Rekordot döntöttél. Nem szereti a számára ismeretlen arcokat – fűzte hozzá. – Na, akkor mehetünk?

– Persze – feleltem, majd beleraktam a kicsit az autósülésbe. Azt nem mondom, hogy tetszett neki az ötlet, de gyorsan megegyeztünk, és pár perc múlva már az áruház parkolójában álltunk.

Andy kivette Miát a kocsiból, és ezúttal nem cipelte, hanem kézen fogva sétált vele, én pedig mellettük lépkedtem. Pár lépés után a kislány közelebb lépett hozzám, és az én kezem után nyúlt. Én is megfogtam apró kezecskéjét, így már hárman sétáltunk kézen fogva a lift felé, hogy eljussunk a bababoltba.

Kicsit lassan, de elbandukoltunk az üzletig, ahol úgy döntöttünk, Mia már ne sétálgasson tovább. Beültettük a bevásárlókosáron lévő gyerekülésbe. Jó ideje nézelődtünk, sok mindent be is raktunk már a kosárba. A játékok nagy részét Mia választotta ki, én csak felajánlottam a lehetőségeket, míg Andy az ágyak és szekrények között válogatott.

Amikor úgy gondoltam, elég játékot vettünk, csatlakoztunk Andyhez, aki épp nagy dilemmában volt: két lehetőség között hezitált a kiságyat illetően.

– Végre itt vagytok. Nem tudom, melyik szín legyen. Ez a sötét mahagóni, vagy a világos fenyő? – kérdezte.

Mindkét kiságy gyönyörű volt: baldachinnal díszített, szép faragott rácsozással és lábakkal. A fő különbség a szín volt.

– Nekem a sötét jobban tetszik. Karakteresebb lenne a lila fal mellett szerintem... de te döntesz – mondtam.

– Akkor meg is van, köszönöm – nyomott egy puszit a fejem búbjára, miközben közelebb húzott magához.

Ekkor jelent meg az eladó, aki az elmúlt fél órában, amikor esetleg szükség lett volna rá, sehol sem volt.

– Üdvözlöm önöket! Tudok valamiben segíteni? – kérdezte nyájasan, miközben Andyt méregette.

Látszott a nőn, hogy nagyon szimpatikus számára, ezt apró gesztusokkal is kimutatta. Minket figyelmen kívül hagyva, csak Andyre koncentrált, miközben negédesen csevegett vele.

Kezdett komolyan idegesíteni a szituáció, így gondoltam, ideje akcióba lépni.

– Mia – súgtam oda halkan, hogy csak mi ketten halljuk –, odadobod ezt a néninek?

Adtam a kezébe egy labdát. Mia nézegette egy kicsit, majd, ahogy kértem, a labda egyenesen az eladó hölgy arcába landolt. Mia hangosan kacagott, Andy pedig láthatóan próbálta türtőztetni magát, hogy ne nevessen bele az arcába.

– Elnézést kérek – nyúlt Andy a földön heverő labdáért, és adta a nő kezébe, aki csak nagy szemekkel nézett, mintha tényleg csak most vette volna észre, hogy mi is ott álldogálunk.

– Akkor, ahogy mondtam, ezeket szeretném megvenni kiszállítással – tért vissza Andy az eredeti témához, mintha semmi sem történt volna.

Miután kifizettük a kosárba pakolt apróságokat, ebédidő lévén beültünk egy étterembe az áruházban. Mindhárman megebédeltünk, kisebb-nagyobb sikerrel, majd hazamentünk. Mia már a kocsiban elaludt, ezért Andy bevitte a szobájába, lefektette az ágyra, betakargatta, majd csatlakozott hozzám a nappaliba, ahol épp a teámat szürcsölgettem.

– Köszönöm – mondta, miközben az arcomat fürkészte.

Olyan nyugodt pillanat volt, sajnáltam megtörni a csendet, de kénytelen voltam.

– Nagyon szívesen. Mia nagyon aranyos. Olyan, mint te – böktem ki, aztán rájöttem, mit is mondtam. Lesütöttem a szemem, és szidni kezdtem magam — megint kicsúszott valami, amit jobb lett volna bent tartani. Pedig már azt hittem, sikerült legyűrnöm ezt a rossz szokásomat. Tévedtem.

Andy az államhoz tette a kezét, megemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Mosolygott, áthatóan, mintha a vesémig látna, majd lassan közelebb hajolt, és úgy csókolt meg, mint még soha: lassan, érzékien.

– Mit csinálunk, míg megérkeznek a bútorok? – kérdeztem, mikor vége szakadt a csóknak.

– Lenne pár ötletem – felelte huncut vigyorral, majd közelebb húzott magához.

– Azt gondoltam... de talán most nem kellene – sóhajtottam fel, és fejemet a vállára hajtottam. Már egymás mellett ültünk: fejem a vállán, karja átölelt, keze a vállamon pihent.

– Miért is? – nyomott puszit a homlokomra.

– Mert Mia itt van... bármikor felkelhet, meg ilyenek – kezdtem sorolni, de a konkrét ok nem ez volt. Egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot. Annyira hangulatos volt így üldögélni, mintha lehetne bármi is közöttünk. Jólesett a gondolat, hogy egy kicsit tartozhatom valakihez. Úgy éreztem, mintha valakinek fontos lennék... mintha törődne velem.

Közelebb bújtam, és fejemet immár a mellkasára hajtva hallgattam a szívének dobogását.

Már legalább fél órája üldögéltünk csendben, összebújva, amikor Andy telefonjának rezgése megtörte az idillt. Nagy sóhajjal felállt, odasétált az asztalhoz, majd összehúzott szemöldökkel fogadta a hívást.

– Igen, jól van, alszik. Nem, nem adtam neki édességet. Tina, talán csak tisztába tudom tenni a gyerekemet. Igen, ő is itt van. Jó... Szia!

Hallgattam végig a beszélgetés ezen részét, és feltételezem, hogy Tina állandó ellenőrzése egy kicsit kiakasztja Andyt, mert miután kinyomta a hívást, kisebb csattanással landolt a készülék az asztalon. A lapjára tenyerelt, csukott szemmel próbálta legyűrni a dühét, majd pár másodperc csend után megdörgölte az arcát, felém fordult.

– Kérsz egy kávét?

– Ha te is iszol, akkor igen – feleltem. – Mindig ezt csinálja?

A magasított konyhapulthoz sétáltam, és letelepedtem a bárszékre.

– Általában. Kiakaszt – válaszolta, miközben a kávéval szöszmötölt.

– Sajnálom – mondtam együttérzőn, majd csendben figyeltem, ahogy lefőzi a két adag kávét.

Tina helyében én is féltetném a gyerekemet — ez természetes. Még talán az is, hogy felhívja érdeklődve, hogy minden rendben van-e. De sajnos Tina nem érdeklődik, hanem kioktatja Andyt — és ez nagy különbség. Felrója a hibáit, azt is, ami meg sem történt, és ez így talán még nehezebb, mint másnak. Sajnálom őt, amiért ilyen viszonyba kerültek, és legfőképp Miát, amiért ebben kell felnőnie. Mondjuk, ez még mindig jobb, mint ahogy én nőttem fel — az én szüleim is folyton marták egymást, csak épp együtt is éltek.

Andy lerakta elém a bögrét, majd a sajátját is kézbe véve mellém ült.

– Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Elég komplikált az életem, és most téged is belerángattalak. Megértem, ha ezután nem szeretnél velem találkozni – mondta a kávéjára meredve.

– Szerinted itt üldögélnék veled a konyhádban, ha így lenne? – kérdeztem, de a választ sem várva folytattam: – És ha már itt tartunk, szeretnék egy-két dolgot tisztázni.

Ő beleegyezően bólintott.

– Nos, mivel beleegyeztél, hogy nem muszáj a hotelben találkoznunk, a fizetést meg kellene beszélnünk. Illetve szeretnék egy fix időpontot, ami a „mi" napunk lenne. Mindig akkor találkoznánk, így könnyebb lenne programot egyeztetni — persze csak ha neked is megfelel.

Végül kiegyeztünk a hétvégékben. Szombat és vasárnap lesz a „mi időnk", a fizetés pedig havonta történik majd.

Számomra ténylegesen kínos volt ez a téma, de meglepett, hogy Andy sem viselte olyan könnyedén, mint más kérdéseket. Látszott rajta, hogy zavarban van.

A beszélgetést kopogás zavarta meg.

– Ezek biztosan a bútorok – ugrott fel a székről, és az ajtóhoz sietett, én pedig bepillantottam Miára, nem zavarta-e fel a zaj.

Elterülve feküdt a hozzá képest hatalmas ágyon, arca kipirult, s ahogy közelebb léptem, mocorogni kezdett, kis szemeit nyitogatta. Nem aludt többet egy óránál — nem tudom, ilyenkor mennyit szokott, de amikor meglátott, nagy szemekkel nézett rám, majd az ajtó irányába fordult. Kintről halk hangzavar szűrődött be — nyilván ez verte fel.

– Szervusz, Mia! Jól aludtál? – kérdeztem, majd a pici nyuszit — ami kiderült, hogy a kedvence — a kezébe adtam. – Kérsz inni? – nyújtottam felé a cumisüveget, benne teával.

Elvette, majd nagyokat kortyolt belőle. Ahogy befejezte, nagyot sóhajtott.

– Hű, te aztán szomjas voltál, igaz?

Csak bólintott.

– Mit szólsz, megnézzük, hol van apa?

– Paaa! – kiáltott fel, majd két kezét felém tartva jelezte, hogy menjünk.

Felvettem az ágyról, majd kisétáltunk a folyosóra, ahol épp a kiságyat hozták fel. Szerencsére Andy összeszerelve kérte, így csak betették a szobába, nekünk pedig már csak el kell rendezgetnünk és kipakolnunk a dolgokat.

– Hát itt van az én szerelmem – adott nagy puszit Mia fejére Andy, majd meglepődtem, amikor az én homlokomra is nyomott egyet.

– Nagyon szép családja van, uram – szólított meg minket az idősödő úr, aki épp egy kisebb dobozt hozott be a lakásba.

– Ó, nem, én nem... – kezdtem el magyarázkodni, de Andy közbevágott:

– Köszönjük.

Értetlenül álltam a dolgok előtt. Biztosan csak meg akarta egyszerűsíteni a helyzetet, és különben is — hogy magyaráztam volna el, hogy Mia nem az én gyerekem, és Andy sem a párom?

Kívülről biztosan annak tűnt: egy nő, egy férfi és egy kislány. Természetes, hogy ha valaki együtt lát minket, ez jut először az eszébe.

Kár, hogy ez csak a látszat.

Pedig milyen szép is volna. Egy szerető férj, egy gyönyörű kisgyerek... De az igazság az, hogy nincs nekem senkim. Se férjem, se gyerekem, se normális életem.