11. Rész

Molly mosolyogva lépett ki a ház kapuján. Gyönyörű volt. Hosszú, szőke haját lazán kontyba kötötte, csupán egy sötét farmert, egy fehér pólót és egy vékony bőrkabátot viselt. Mindig lenyűgözött az alkalmi ruháiban, melyek kiemelték gyönyörű, formás lábait, de most, hogy hétköznapi viseletben látom, semmit sem változott a véleményem róla. Sőt... számomra így volt a legszebb. Egyszerűen. Őszintén.

Óvatosan nyitotta ki az anyósülés ajtaját, majd kényelmesen elhelyezkedett, bekötötte a biztonsági övet, és rám nézett. Én még mindig csak csodáltam őt – alig bírtam levenni róla a szemem.

– Mehetünk – szólalt meg, amikor másodpercekig néztük egymást.

– Igen, persze – köszörültem meg a torkomat, és gyorsan indítottam a motort, mely halk búgással életre kelt, ahogy a gázra léptem.

– Most már elárulhatnád, hová megyünk – kíváncsiskodott.

– Igazad van – mondtam, és ránéztem. Ő kíváncsian fürkészte az arcomat. – Tudod, meséltem a múltkor a kislányomról, Miáról. Tina megígérte, hogy néha elhozza hozzám. Ezért szeretnék neki berendezni egy szobát, és ebben kérném a segítségedet.

– Tőlem? – nézett rám elkerekedett szemekkel.

– Igen, miért ne?

– Talán mert fogalmam sincs, mi kell egy gyereknek – válaszolta kissé idegesen.

– Nyugi, az apróságokat tudom. De a játékokhoz, dekoráláshoz nem értek. Csak kell egy női szem is, hogy ne adjam fel félúton a babák között, és inkább kisautót vegyek neki – nevettem.

– Ez igazán okos döntés. Bár szerintem a kicsik mindennel eljátszanak.

– Egy kislánynak babák valók, cuki plüssök, rózsaszín függöny az ágya köré... vagy mi is az az izé, ami ott szokott lenni?

– Baldachinra gondolsz? – nevetett, ahogy kijavított.

– Az az! Látod, nem értek hozzá – nevettem vele.

– Lemérted a szobát?

– Nem... majd ránézésre vásárolunk – vágtam rá, bár most, hogy kimondtam, be kellett látnom: ez hiba volt.

– Előbb le kell mérni, aztán lehet bútorozni. Látszik, hogy férfi vagy – puff bele, ahogy esik, úgy puffan! Menjünk, mérjük le a szobát, különben nem segítek – jelentette ki határozottan.

Be nem vallanám, de igaza van. Tökéletes gyerekszobát szeretnék Miának. Lehet, hogy még túl kicsi hozzá, hogy értékelje, de ő az én kislányom – és mindent meg akarok neki adni, amit én nem kaptam meg. A lakásom felé vettem az irányt, hogy megnyugodjon a lelkem.

– Szóval... ez lenne az – nyitottam be a halványlila szobába. Molly arcára kiült minden érzelem és gondolat. Aprólékosan szemügyre vette az amúgy teljesen üres helyiséget. Hihetetlen volt, mennyire vonzó tud lenni még ebben a helyzetben is – ahogy körbejárta a sarkokat, vizsgálta a falakat és az ablakokat, hajolgatott előttem... legszívesebben ott helyben magamévá tettem volna.

– Rendben. Szerintem ide kerüljön a kiságy – mutatott boldogan a jobb oldali falra. – Oda pedig mehetne a pelenkázó – bökött néhány méterrel arrébb. A másik falra elférne egy polcos szekrény, és – szaladt át az ajtó mögötti falhoz – ide tehetnénk egy játszószőnyeget. Mit gondolsz?

Miközben hozzám sétált, gyönyörű kék szemeit az enyémbe mélyesztette.

– Teljesen egyetértek – válaszoltam, de már alig tudtam koncentrálni. Minden porcikám a csókjára vágyott. Meg akartam érinteni, magamhoz húzni, érezni, hogy ő is ugyanúgy vágyik rám. Közelebb léptem, és kisöpörtem a hajából azt a szemtelen tincset, amit már akkor hátra akartam simítani, amikor beült a kocsimba. Eddig türtőztettem magam – próbáltam visszafogni a vágyamat, de nem ment tovább.

Ahogy a szemébe néztem, a saját érzéseim tükröződtek vissza. Hevesen csókoltam meg. Szabadjára engedtem a vágyaimat, hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta – mert az is múlt.

Hátráltunk, egészen a falig. Kezem a formás fenekére simult, majd a csípőmre húzta lábait. Bőrkabátját félúton levettem róla, most a pólója következett. Már a melle fölé tűrtem az anyagot, mikor megszólalt a csengő.

– Ezt nem hiszem el – ziháltam, és a homlokomat az övének támasztottam.

– Menj, nyisd ki – mondta halkan, miközben eleresztett, és rendbe tette a felsőjét.

Még egy csókot nyomtam az ajkára, aztán elindultam a bejárati ajtó felé. Morogtam magamban, miközben megigazítottam a nadrágomat, ami hirtelen túl szűknek tűnt. Amikor kinyitottam az ajtót, megdermedtem: Tina állt ott, kezében alvó kislányommal, vállán pedig egy táskával.

– Tina? Mit kerestek itt? – kérdeztem döbbenten.

– Írtam sms-t, de nyilván nem kaptad meg. El kell mennem valahova, elhoztam Miát.

– Most... nem igazán alkalmas – nyögtem ki. Minden gondolatom elszállt. Molly és Tina. Együtt. Itt.

– Te akartad látni a lányodat. Mi lehet ennél fontosabb? – nézett be mögém, és kiszúrta a sportcipőt az enyém mellett. – Van nálad valaki?

– Tulajdonképpen... igen.

– Nem hiszem el – akadt ki rögtön. – Már itthon fogadod a vendégeidet? És így akarod, hogy elhozzam neked Miát?

Éppen válaszoltam volna, de Molly megelőzött:

– Nem vagyok a vendége – szólalt meg határozottan.

Meglepődtem, de megkönnyebbültem. Talán menthető a helyzet.

– Molly Anderson vagyok. Igazából még nem tisztáztuk konkrétan a kapcsolati státuszunkat, ugye? – bújt hozzám, és cinkos mosollyal nézett fel rám.

– Igen... ez így van – feleltem. Tina döbbenten nézett, majd hirtelen féltékeny arckifejezést vett fel. Jól ismertem már ezt a tekintetet.

– Igazán? És hol ismerkedtetek meg? – szegezte nekünk a keresztkérdést. Már épp válaszra nyitottam a számat, amikor Molly megelőzött.

– A Rabel's-ben. Épp a barátaimmal voltam ott, mikor Lolával ők is ott szórakoztak. Én, mint mindig, ügyetlen voltam, és a pultnál leöntöttem őt a koktélommal. A többi már jött magától – mesélte szemrebbenés nélkül, mintha tényleg így történt volna. Én a lehető legőszintébb mosolyomat vettem elő, és bólintottam.

– Milyen romantikus – jegyezte meg Tina szarkasztikusan. – Mindegy, maradhat Mia, vagy sem?

– Persze, add csak ide – nyúltam érte és a táskáért.

– Rendben, minden benne van, amire szükség lehet. Ebédre adj neki levest – a zöldséges a kedvence. Uzsonnára pedig vajas kenyeret pulykasonkával, vagy valami hasonlót. Csoki és cukor kizárva – sorolta szokásos lendülettel.

– Tudom, Tina, nem kell minden alkalommal elmondanod.

– Csak biztosra megyek. Nyolc körül jövök érte. Fürdesd meg, mert el fog aludni a kocsiban – vetette oda félvállról, miközben lesétált az ajtóhoz vezető lépcsősoron. – Ja, és Andy! Vigyázz rá! – szólt még vissza, majd beszállt a kocsijába.

Becsuktam az ajtót, és néhány másodpercig csak álltam, igyekezve feldolgozni az előbb történteket.

– Ne haragudj! – hallottam meg Molly halk bocsánatkérését. Kissé zavartnak tűnt, nem tudtam hová tenni a gesztust.

– Miért haragudnék? – kérdeztem, miközben félig alvó kislányomat a hálószoba felé vittem. Azonban Mia már ébredezni kezdett.

– Mert burkoltan azt mondtam neki, hogy a barátnőd vagyok. Nem kellett volna... csak nem akartam, hogy miattam ne láthasd a kislányodat – válaszolta, és az ágyam szélére ülve lehajtotta a fejét.

– Ne butáskodj már – léptem mellé. – Dehogy haragszom. Sőt, köszönöm, hogy ezt mondtad. Valószínűleg, ha nem teszed, nem hagyta volna itt Miát, és többet talán nem is hozná el – simítottam végig az arcán, majd állánál fogva felemeltem a fejét, hogy a gyönyörű szemébe nézhessek... és megcsókolhassam.

Édes ajkait éreztem a sajátomon, de csókunkat Mia nyöszörgése törte meg. Odapillantottam, és láttam, hogy pici szemeit nyitogatja, álmosan néz rám. Rögtön felismert, kis száját nagy mosolyra húzta, majd felkiáltott:

– Paaa! – mondta az én gyönyörű kislányom, és engem újra elöntött a büszkeség – mint minden alkalommal, mikor kimondja azt a névfoszlányt, ami számomra a világot jelenti: Apa