5. Rész

***Andy***

A hotelszobából kilépve elindultam az öltözőm felé. Közben az elmúlt pár órán gondolkodtam. Amikor megláttam őt, annyira félszeg és ideges volt... látszott rajta, hogy szabályosan retteg tőlem és a helyzettől.

Ahogy pedig rám nézett, szinte elvesztettem a józan eszem. Sokan szeretnek – van, aki azért, ahogy kinézek, van, aki azért, mert megteszem azt, amit más nem, és van olyan, aki csak az élvezetet hajtva kötött ki az ágyamban.

De olyan, aki azt kérte, legyek önmagam, még sosem volt.

Először eszembe jutott, hogy talán viccel. De amikor láttam rajta, hogy komolyan azt kéri – hogy ne játsszam meg magam, és ne törődjünk azzal, hogy fizet nekem –, belementem.

Be kell vallanom, jól esett végre úgy csinálni a dolgom, hogy előtte nincs beütemezve, mikor, mit és hogyan kell tennem. Egyszerűen csak megtörtént... és ez felszabadított egy kicsit.

– Andy!

Ahogy hátrafordultam a szűk folyosón, Lolát – az egyik munkatársamat és jó barátomat – láttam meg felém igyekezni. Hosszú, hullámos barna haja csak úgy libegett mögötte, szinte a szeme is mosolygott, ahogy rám nézett.

– Szia! Mi újság? – tettem fel a szokásos kérdést.

– Hali, végeztem mára! Te? Na, mesélj... milyen volt Miss Anderson? – ütötte bele az orrát megint a dolgomba.

– Mond már, téged miért érdekel minden csinosabb vendégem?

– Csak kíváncsiskodom. Olyan piszok szexi volt abban a testhez simuló ruhában – dünnyögte elfúló, izgatott hangon.

– Milyen kár, hogy nem hozzád jött, igaz? – piszkálódtam kicsit. Szeretek húzni az agyát.

– Ez így van! Te is tudod, hogy velem sokkal érdekesebb lett volna a helyzet – tromfolt rá rögtön, és drámaian rebegtette a pilláit, közben pedig mellkasához kapott.

– Na jó, ebbe inkább ne menjünk bele. Egyébként igazán különleges volt – ha nálunk lehet ilyet mondani – feleltem szórakozottan.

– Oké, ezt ki kell fejtened. Lent találkozunk – húzta el a mondatát, majd el is tűnt.

Pár lépés után én is benyitottam a szűkös öltözőmbe, amely tulajdonképpen csak egy fekete bőrkanapéból, a hozzá illő üveg dohányzóasztalból és egy kisebb szekrénysorból állt, ahol a holmimat és a munkához szükséges dolgaimat tároltam.

Egy gyors zuhany és átöltözés után lementem a bárba, ahol megpillantottam az én új, különleges vendégemet: a pultnál üldögélt, egy pohár vörösbort kortyolgatva.

– Talán megszomjaztál? – súgtam szinte a fülébe, és közel álltam hozzá, a széke és egy üres hely közé.

Látszott, hogy valamin nagyon elgondolkodott, mert ijedten rebbent össze a hangom hallatán. Felém kapta a fejét, és ahogy rám nézett, ajkaink szinte összeértek.

A szemébe nézve vonzalmat és kíváncsiságot éreztem. Valamiért meg akartam ismerni. Úgy éreztem, tartozom neki. Ő engem akart – igazából velem szeretett volna lenni. Nem egy vággyal, nem egy álomképpel, nem egy szerepet kellett eljátszanom mellette, hanem önmagamat.

Igaz, lehet, hogy soha többet nem látom...

De az, hogy ma eljött hozzám, kizökkentett a mindennapjaimból, talán egy hajszállal szabadabbá tett, és egy apró reményt adott: hogy én is kellhetek valakinek – nem csak a testem.

– Nem, igazából csak nem volt kedvem még hazamenni. Itt pedig olyan jó a hangulat – nézett körbe azokkal a csillogó, kék szemeivel, amelyekkel nemrégiben még könyörögve nézett rám.

– Ez igaz, én is szeretek itt lenni. Meghívhatlak még egyre? – kérdeztem, rámutatva az üres poharára.

– Nem biztos, hogy jó ötlet... de ki utasítaná vissza? – válaszolta mosolyogva.

Kértem két pohár bort Martintól, és elhelyezkedtem mellette a széken.

– És te mivel foglalkozol? – kíváncsiskodtam.

– Programfejlesztő vagyok egy cégnél – felelte, majd megköszönte az új pohár bort, amit a csaposunk tett elé.

– Programfejlesztő? Nem gondoltam volna – játszottam a hülyét, mintha nem tudnék róla minden fontosabb adatot.

– Miért? Akkor minek gondoltál? – kérdezte érdeklődve, és teljes testével felém fordította a bárszéket.

– Nem tudom... talán könyvelő? – válaszoltam mosolyogva.

– Érdekes megközelítés – nevetett zavartan.

– Hát itt vagy! – kiáltott fel mögöttem Lola, majd hirtelen meg is torpant, mikor meglátta Mollyt.

– Nem akartam zavarni. Visszajöhetek később is – tette hozzá, és nagy szemekkel nézett rám.

– Nem, én nem szeretnék zavarni. A rám szánt idő már úgyis letelt, és nekem úgyis mennem kell – ugrott le hirtelen a bárszékről Molly, és már nyúlt is a kabátjáért. – Minden jót nektek, sziasztok! – köszönt el rögtön, és mire feleszméltem, már csak a távolodó alakját láttam, ahogy elvonult azokkal a hihetetlenül formás lábakkal.

Mindketten csak néztünk utána. A pillanatot Lola sóhaja törte meg.

– Kár, hogy nem maradt még – jegyezte meg szomorúan.

– Mekkora kár... – válaszoltam én is.

– Na mi az, srácok? Ennyire jó a csaj? – perdült hozzánk Martin két vendég között.

– De még mennyire – felelte Lola mosolyogva. – Na mindegy... mesélj csak, mitől olyan különleges ez a csaj – azon kívül, hogy iszonyat jól néz ki, és nem is tudja magáról? – lépett mellém közben.

Alig vártam, hogy feltegye ezt a kérdést, mert teljesen össze vagyok zavarodva. Tudom, hogy nem lehet több munka kapcsolatnál. Nekem nem jár.

De valami mégis vonz benne annyira.

– Azt kérte, legyek önmagam – jelentettem ki lazán.

– És? Ebben mi olyan különleges? – nézett rám kérdően, miközben belekortyolt a koktéljába.

– Még soha, senki sem kérte ezt tőlem. Mindenki valaki mást akar bennem látni. Csak a testem kell. Nem én magam.

Neki viszont én kellettem – feleltem csendesen, magam elé meredve.

– Csak bebeszéled. Mert fiatalabb a többi vendégednél, és talán még be is jön. Ezért beszélsz hülyeségeket.

– Andy, a mi szakmánkban nincs olyan, hogy szerelem, nincsenek érzések. Ne nehezítsd meg a dolgod! – adta kéretlen tanácsát a barátnőm.

Nekem pedig nem volt más választásom – el kellett fogadnom.